„Kicsire” már nem adnak

A Liverpool kedd esti, Inter elleni könnyed győzelme (2–0) után talán nem árt mindenkit emlékeztetni arra, miként festettek az angol csapat kilátásai a Bajnokok Ligájában négy hónappal ezelőtt, 2007. október 24-én. Aki elfelejtette volna: az angol csapat három csoportmeccs után a Marseille, a Porto és a Besiktas mögött az A jelű négyes utolsó helyén szerénykedett egyetlen árva ponttal, győzelem nélkül, egy döntetlennel és két vereséggel. Akkor a józan mérlegelők szinte kivétel nélkül temették a csapatot, mondván, a 2005-ös BL-győztes és a 2007-es ezüstérmes Liverpool a 2007–2008-as szezonban szégyenszemre lemarad az egyenes kieséses szakaszról.

A történet azonban nem ért itt véget: ami október 24-e után következett, maga volt a csoda. A gárda a legoptimistább várakozásokat is felülmúlva előbb 8–0-ra legázolta a Besiktast, majd azzal a lendülettel lesöpörte a Portót (4–1) és a Marseille-t (4–0) is, és végül csoportmásodikként „simán” továbbjutott. A ritka feltámadást pedig mintegy megkoronázta az Inter elleni, nyolcaddöntőben aratott fényes siker, amellyel a csapat – ne legyenek kétségeink – fél lábbal már a negyeddöntőben érezheti magát.

Igaz, Milánóban a feltevésre kész az ellenérv: 1965. Negyvenhárom éve a BEK elődöntőjében találkozott a két csapat, és a Liverpool 3–1-es sikerét követően a visszavágón az olaszok 3–0-ra lemosták ellenfelüket, így 4–3-as összesítéssel ők jutottak a döntőbe.

„Nincs mese, három nullára meg kell nyernünk a második mérkőzést – elemezte a helyzetet Roberto Mancini, az Inter vezetőedzője. – A mai Inter képes arra, amit véghezvitt a hatvanötös csapat, és hiszek abban, hogy a történelem néha ismétli önmagát.”

A tétel egyébként az elmúlt évekre vonatkozólag tökéletesen megállja a helyét – ennek azonban Mancini a legkevésbé sem örülhet. A történelem ismétlődése ugyanis a közelmúltban az Interrel kapcsolatban úgy jelentkezett, hogy amíg az együttes az olaszországi mezőnyből már-már zavaróan kiemelkedett (és immár sorozatban a harmadik bajnoki címe felé robog), addig a BLben képtelen volt átütő eredményt felmutatni.

Mindez a Liverpoolnál éppen fordítva történt. Bármily hihetetlenül hangzik, a csapat a Premier League fennállása óta egyetlen angol bajnoki címet sem nyert – legutóbb a PL elindítása előtt, 1990-ben lett aranyérmes –, a Bajnokok Ligájában azonban az elmúlt három évben kétszer is a döntőig jutott. S úgy tetszik, a kétarcú teljesítmény tekintetében az aktuális szezon sem kivétel: az Inter elleni győzelmet a Barnsley elleni csúfos FA-kupa kudarc (2–1) előzte meg, és az élvonalban elfoglalt ötödik hely sem ad okot a dicsekvésre.

S hogy miként lehetséges az, hogy egy csapat sima vereséget szenved egy másodosztályú kiscsapattól, három nappal később pedig gond nélkül átlép a szeptember óta minden sorozatban veretlen Interen?

Nos, valószínűleg úgy, hogy a két együttes nem ugyanaz.

Rafa Benítez menedzser a Barnsley ellen kifutó kezdőcsapaton hat helyen változtatott az Inter ellen, ékes bizonyítékát adva annak, hogy hidegen hagyják a híres rotációs rendszerét ért bírálatok. S el kell ismernünk: bár többször valóban indokolatlannak tűnt a legjobbak pihentetése, ezúttal bevált a gárda megbolygatása.

„Ha találkozom régi liverpooli társaimmal, Ian Rushsal, Sammy Lee-vel, Gary Gillespie-vel, John Aldridgedzsal, Alan Kennedyvel vagy David Johnsonnal, gyakran szóba kerül a jelenleg alkalmazott stratégia. Az álláspontunk egyértelmű: véget kell vetni a rotációs rendszernek – vitatkozott az aktuális politikával Bruce Grobbelaar, a jelenleg szakkommentátorként dolgozó, a Liverpool kapuját a nyolcvanas-kilencvenes években 627-szer védő kapus. – Ne mondja nekem senki, hogy ezek a játékosok nem képesek hetente három meccset lejátszani! Gerrard még a sérülten is sokkal jobb, mint bármelyik, egyébként egészséges szürke kiegészítő ember. Különben meg igaza volt Bob Paisleynek, a legendás mesternek, aki egyszer azt mondta: a futball nagyon egyszerű játék, csak a játékosok és az edzők túlbonyolítják…”