Abba most ne menjünk bele, hogy a holland Leo Beenhakker vajon mivel érte el a lengyel futball sokadik feltámadását. Pedig már nem Zbigniew Boniek, Kazimierz Deyna, Wlodzimierz Lubanski játszik fehér-pirosban. Ezúttal ne elemezgessük, miért tud fejlődni, kisebb-nagyobb válságokat túlélni, s így erős válogatottal rendelkezni Bulgária, Románia, Szlovákia, hogy a csehekről már ne is beszéljünk.
Egykori KGST-testvéreink átélték ugyanazt a krízist, amit mi magyarok: a futballból kivonult az állam, a csapatok elszegényedtek, az internet, a valóságshow-k és az agyromboló tévéműsorok hatására egyre kevesebb gyerek akart labdarúgó lenni.
Nézzük meg mégis, hol tartanak hozzánk képest.
Igaz, ami igaz, nálunk is rendre kitaláltak valamit, legtöbbször az „utánpótlás-nevelés fontossága”-szerű mondat hangzott el, miközben sem pályák, sem példaképek nem maradtak. Mára mi lettünk a futballvilág legsajnálatraméltóbb tagja. Mert ugyan még mindig van nálunk gyengébb csapat, San Marino, Antigua és Barbuda, s még óvatosan sorolhatnánk, ám a különbség köztük és köztünk óriási.
Magyarország nem olyan régen még futballnagyhatalomnak számított.
Tényező volt, irigyelt, megtapsolt, szerethető válogatottal, klubcsapatokkal, játékosokkal.
Elmúlt. Talán végképp elmúlt mindez. S ezt nem vagyunk mi képesek elfogadni. Ehelyett szlogeneket gyártunk, jövőképet tervezünk, Eb-rendezésről álmodozunk és mostanában azt mondjuk, fiatalítsunk, mert vannak tehetséges gyerekeink.
De ez is sántít: a montenegrói ünneplésen statisztáló magyar válogatottban már jónéhány idősebb játékos is helyet kapott, ami önmagában nem baj, csak így ne hivatkozzunk arra, hogy ificsapatunk van, s tőlük még ne várjunk eredményt. Várhidi Péter nincs könnyű helyzetben: azt várják tőle, hogy a jövő csapatát építse, ám ő sem tudja drasztikusan vállalni a fiatalítást, sokszor rajta kívülálló okok miatt.
És ami a legszörnyűbb, a szurkolók számára így telik majd el három, négy, öt esztendő: sikerek, remény, és igazi magyar válogatott nélkül.
Biztos, hogy lesz addig türelem?