„Ez szinte már az élvonal”

– Valamennyi angliai magyartól megkérdeztük, mi a különbség az otthoni és az itteni futball között. Létezik erre rövid válasz?
– Hogyne: ég és föld! Bővebben kifejtve s a lényeget hangsúlyozva: Angliában büszkeség profi futballistának lenni, odahaza pedig szégyen. Legalábbis ilyen lesújtó a társadalmi megítélésünk.

– És gondolja, hogy ebben kizárólag a közeg a ludas, önök, labdarúgók tökéletesen vétlenek?
– Természetesen ezt nem állítom, sok magyar labdarúgó elevickél a hazai bajnokság langyos vizében, nem töri össze magát, hiszen a közepes produkcióért is megkapja ugyanazt a pénzt, mint ha megszakadna a pályán. De ez csak a dolog egyik oldala. Sajnos odahaza úgy tálalják a magyar futballt, mintha áthághatatlan lenne a fal közte és az európai élvonal között, holott ez egyszerűen nem igaz. Jó néhányan vagyunk olyanok, akik kikerülve Angliába, Németországba, Portugáliába, Hollandiába bebizonyítottuk, hogy igenis megálljuk helyünket a kontinens legerősebb bajnokságaiban is.

– No, de a Plymouth Argyle „csak” az angol másodosztályban játszik, mondják odahaza a tamáskodók…
– Ennél nagyobb ostobaságot nem is mondhatnának! Ez a „csak NB II” a Championship, amely sokak szerint van olyan erős, mint a Premiership, s amelyről mértékadó szakértők állítják: a Manchester United vagy a Chelsea könnyebben nyerné meg a Premier League pontvadászatát, mint a miénket. Itt ötvenezres stadionok vannak, fantasztikus játékoskeretekkel, hatalmas költségvetésekkel, csodálatos szurkolótáborokkal. Ez itt szinte már az élvonal. A mi klubunk működik a harmadik legkisebb büdzsével a Colchester és a Southend mellett, de egyetlen magyar klub sem érhet a nyomunkba.

– Ön mennyiben más, mint amikor négy éve Portóba került az MTK-ból?
– Más ember nem vagyok, de sokkal többet tudok a futball mesterségéről. Portóban José Mourinhótól leshettem el a játék finomságait, az abban az idényben a Bajnokok Ligáját megnyerő csapat sztárjait, Decót, Ricardo Carvalhót, Paulo Ferreirát figyelhettem testközelből, s egyszer-egyszer játszhattam is velük egy csapatban. Volt egy coimbrai kitérő, majd 2005 januárjában kölcsönadtak a Plymouth Argyle-nak, s azon a nyáron – miután egy híján valamennyi bajnoki mecscsen kezdő voltam – hároméves szerződést kaptam a klubtól, a Porto háromszázezer fontért eladott az angoloknak. Ma már összesen nyolcvannégy mérkőzésnél tartok, s élvezem társaim, valamint Ian Holloway menedzser feltétlen bizalmát.

– Csak éppen Várhidi Péter szövetségi kapitányét nem…
– Ez a téma már lerágott csont, de azért annyit talán megérdemeltünk volna itt, Plymouthban, ahol a legtöbb magyar légiós játszik – és tényleg játszik, ha érti, mire gondolok –, hogy meglátogasson bennünket a kapitány. Ha ezt megtette volna, egyrészt első kézből értesül a formánkról, másrészt nem nyilatkozik szakmai képtelenségeket, hogy én irányító vagyok, s ezen a poszton Hajnal Tamás, Kanta József és Sándor György jobb nálam, meg hogy engem más poszton nem lehet használni. Először is, az elmúlt szezonban harminc meccset játszottam a jobb oldali, a mostaniban pedig tizenötöt a bal oldali fedezet szerepkörében, másrészt Angliában nincs olyan, hogy irányító középpályás. Van a két középső – mondjuk Paul Scholes és Michael Carrick, akik támadnak és védekeznek is – meg a két szélső, a példánál maradva Cristiano Ronaldo és Ryan Giggs. Itt ilyen a futball.

– De azért szurkol a Cipruson játszó magyar válogatottnak a lettek ellen…
– Elsősorban patrióta vagyok, minden további ezután következik. Mindnyájunk közös érdeke, hogy jól szerepeljen a válogatott, mert akkor még több magyar labdarúgó előtt nyílik meg az út, mondjuk, a Championship felé.

---- P ---- A