Paulo Cesar Wanchope Watson

Paulo Cesar Wanchope Watson kétségkívül napjaink legismertebb Costa-Rica-i futballistája, hiszen a kiváló képességekkel megáldott támadó több európai klubban is megfordult – igaz, 2000 és 2002 kivételével egyetlen szezonban sem alkotott maradandót. Odahaza természetesen kiegyensúlyozatlansága ellenére is szentként tisztelik, s bár csak a fontosabb válogatott mérkőzésekre hívják meg, 2006 elején alig 67 mérkőzéssel háta mögött már 43 gólnál járt!

A herediai születésű legényke hamar kimutatta tehetségét a labda iránt – rengeteget focizott testvéreivel, Javierrel és Carlosszal, ám emellett tehetséges kosárlabda-játékosnak is számított, olyannyira, hogy 1993-ban az ifjúsági válogatottban is bemutatkozhatott. (A család többi tagja sem panaszkodhatott gömbérzékére: édesapja annak idején profi futballista volt, de fent említett két testvére is bemutatkozhatott később a felnőtt labdarúgó válogatottban.) Egyébként olyannyira ígéretesnek Paulo indult parketta-pályafutása, hogy az USA-ba is meghívták egy középiskolai ösztöndíj keretében némi pattintgatásbéli pallérozódásra – ám miután 1994-ben Kaliforniából hazatért Costa Ricába, végleg a futball mellett tette le a garast. A Herediano utánpótláscsapataiban járta (mit járta, ugrálta) végig a létrafokokat, bekerült az ifjúsági nemzeti tizenegybe, 1995-ben láthattuk őt a katari U-21-es világbajnokságon is. A tornán ugyan mindvégig kezdő volt, gólt nem szerzett, de olyan későbbi klasszisokkal koptatta együtt a gyepet, mint Sorín, De la Pena, Raúl, Salgado, Morientes, Viduka, a nagy ígéret Caio, Zé Elias, Womé, Geremi vagy a japán Nakata! Természetesen a felnőttek között is bedobták őt a mélyvízbe a hazai bajnokságban a 94/95-ös idény során, szeptember 26-án jött el a nagy nap a Perez Zeledón elleni mérkőzésen, ahol a 88. percben küldte be őt Carlos Miloc mester a hondurasi Nicholas Suazo helyére, hogy egészen precízen végezzük krónikási teendőinket. „Debütáló szezonjában még nem találta meg góllövő cipőjét” – írnánk, ha ragaszkodnánk a köz(rö)helyes stílushoz – az viszont tény, hogy első gólját csak 1995 őszén szerezte meg, s azt a szezont kilenc, a következőt 11 találattal fejezte be. A válogatottban 1996. októberi bemutatkozása után egyre gyakrabban volt eredményes, s ez már Európába is átvitte jó hírét, végül a Derby County csapott le rá 850 000 mai eurónak megfelelő fontösszegért. A Karib-tenger környékén első számú futtballexport-célországnak számító Anglia meghozta Wanchope számára is az áttörést: a támadó rögtön első fellépésén egy gyönyörű szólógólt lőtt a Manchester Unitednek/Peter Schmeichelnek az Old Traffordon, s ezzel egy csapásra a figyelem középpontjába került. Bár első szezonjában az akklimatizálódással küszködött (s erősen vesztésre állt), de három „kosos” idénye alatt 83 fellépésen 28 gólt jegyzett, az 1998-as bajnokságot 17-tel zárta – így hát megérthetjük, miért adott érte a West Ham United csillagászatinak tűnő, 5 350 000 eurós átigazolási díjat.


Akkoriban még remek csapata volt a kalapácsosoknak, bizonyságul elég legyen csak felidéznem hogy micsoda konkurensei voltak Chope-nak első Upton parki évében: a fiatal Jermain Defoe, a közönségkedvenc olasz di Canio, a horvát vb-gólkirály Davor Suker és az Arsenalban szintén megforduló gólrekorder, Ian Wright; de hogy egyáltalán a kispadig eljusson hősünk, hétről-hétre „le kellett győznie” az Angliában hatalmas respekttel rendelkező Kitsont és a Ligue1-ből érkezett légiósokat, a fiatal Kanoutét és a rutinos Marc Kellert. Bár Paulo az első szezon lendületével egytucatnyi találatig jutott, gyakran szorult a lelátóra vagy a kispadra kiegyensúlyozatlan játéka miatt – ráadásul sem Harry Redknappel, sem társaival, sem az őt bőrszíne miatt rendre megtaláló közönséggel nem találta meg az összhangot. (Wanchope játékára jellemző, hogy nem kevesebb mint hat bajnokit is az ő találatai döntöttek el, ám ezek között gyakran hónaposnál is hosszabb alkotói szüneteket tartott.) El is hagyta az egyre mélyebbre süllyedő West Hamet (Todorov és Titi Camara érkezett helyére), hogy a Manchester Cityben folytassa, ahol két év alatt 21 hálózörgetést jegyezhetett. Az érte 5 600 000 eurót kifizettető Kevin Keegan mester taktikájában kiválóan megértette magát a két tankkal, az angolszász stílusban harcoló Dickovval és Östenstaddal - azonban éppen akkor, amikor élete legjobb formájában játszott, a világbajnokság előtt, 15 másodosztályú bajnokin jegyzett 12 gólja után egy nagyon súlyos térdsérülést szenvedett. Felépülése után Ázsiában még gólt lőtt a braziloknak (előtte a selejtezők során nyolcszor volt eredményes), ám ezután háromszor is műteni kellett jobb ill. bal térdét, így a 2003/03-as bajnokságban egyetlen mérkőzést sem játszhatott. 2003 augusztusában térhetett csak vissza a csodás angol gyepekre a Charlton Athletic elleni mérkőzésen, szeptember közepén a Fulham ellen a 90. percben már pontot mentett, ám ezután jó szokásához híven egy negyedéves alkotói szünetet tartott (szerinte azért, mert az ívelgetős City-stílus számára idegen). Kárpótlásul a gólszünetért áprilisban gólszüretet tartott: ötödikén otthol a Newcastle ellen ő lőtte a mérkőzés egyetlen találatát, nyolcadikán a Boro otthonában is magára vállalta a mindent eldöntő gólt; egy hét múlva pedig az Everton ellen duplázott negyedóra alatt - hogy aztán menetrendszerű térdsérülése miatt több bajnokit már ne is játsszon a bajnokságban… Formaingadozása és üvegtérde miatt le is teltek angliai napjai, Keegan 500 000 font ellenében elengedte őt, így Wanchope régi álmát valóra váltva Spanyolországba igazolhatott – igaz, amikor a 2001-es Copa Americán öt gólt is szerzett, még jóval előkelőbb kérői voltak mint a Malaga vagy az olasz Lecce, no de hát ennyi viszontagság után nem igazán számíthatott jobb munkaadóra.

A kék-fehéreknél sem váltotta meg a világot (pedig nagyon jó „elméleti” éktársai voltak az olasz és német gólkirály Amoroso, az egykori Real-ígéret Tote és a kiváló brazil Baiano személyében), hiszen mindössze hat gólt rúgott. Joggal voltak elégedetlenek vele a La Rosaledában, tavasz végén el is engedték Wanchope-ot a kivénhedt profik menhelyére, Olajvidékre, ám a katari Al-Gharrafában is hamar kitelt a mesebeli három esztendő, hiszen a bajnokságot már odahaza, nevelőegyesületében, a Heredianóban fejezte be hősünk. Fura módon klubkarrierje hanyatlása ellenére a válogatottnak húzóembere maradt, hiszen a 2006-os világbajnokság selejtezői alatt nyolcszor is eredményes volt, amivel magasan házi gólkirály lett az ötig jutó Hernandez előtt – ezzel együtt nem valószínű, hogy Németországban olyan játékot nyújt majd, mint angliai szép napjaiban.

Pedig nagyon fogadkozott a torna előtt, hiszen feltett szándéka, hogy olyan gólerősen futballozzon hogy ősszel már újra a Premiershipben léphessen pályára! A házigazda németek ellen a megnyitón lőtt csodálatosan „higgadt” góljai mindenesetre nem a legrosszabb ajánlólevelek Albionba!

Időnként rettenetesen kijön neki a lépés, hónapos szenvedések után lő csodagólokat – lásd a Numancia ellenit, amit 2005-ben az Év góljának választottak meg a La Ligában!