Cselgáncsóra Tatán, avagy esni tudni kell

– Miért volt szükség a hatodik tusa programba iktatására? – kérdeztük Pécsi Gábort, a szövetség technikai igazgatóját.– Alapigazság, hogy amióta lovaglás van, lovasbalesetek is előfordulnak. Murphy talán úgy mondta volna: aki lóra ül, az mind le is pottyan. Komolyra fordítva, a sportág jellegéből adódik, hogy az esést nem lehet elkerülni. Ám mindent meg kell tenni azért, hogy ne járjon olyan következménnyel, amely miatt valaki kiesne a felkészülésből, versenyzésből.– Milyen megoldást találtak ki erre?– Nem kellett semmit kitalálni, csak visszatérni a múltba. Ifjú versenyző koromban Benedek Feri bácsi a tornatermi edzéseken svédszekrényen tigrisbukfencet csináltatott velünk, azért, hogy a lóról eséseknél elkerülhessük a sérüléseket. Mivel az elmúlt fél évben két fiatal versenyző, Németh Róbert a tápiószentmártoni lovastáborban, Marosi Ádám pedig a mexikói Világkupa-versenyen szenvedett súlyos sérülést, megfogalmazódott az ötlet, hogy a versenyzőket a szakági felkészítés mellett erre is trenírozzuk. – Hogyan találtak rá Nagy Ernőre? – Nem is kellett keresgélnünk, a volt cselgáncskapitány maga ajánlotta fel segítségét. Nagy Ernő bennfentes a mi sportágunkban is, ugyanis a fia, Gergő öttusázik. Pálvölgyi Miklós, a férfiak szövetségi kapitánya elégedetten nyugtázta a cselgáncsóra tapasztalatait: „Jó hangulatú órán vettek részt a versenyzők, amelyet nagyon komolyan vettek. A foglalkozás játékos volt, mégis nagyon elfáradtak, hiszen nem szoktak hozzá ehhez a mozgáshoz. Régen az iskolákban és a szakosztályokban is széles körű volt az alapképzés, ami manapság sajnos nem mondható el. Ha az egyesületekben a közeljövőben nem is várható ilyen típusú oktatás, mi a következő Héraklész-táborozás alkalmával újból tartunk efféle képzést.” ---- F ---- M