Hat év után Barca-diadal

A Barcelona, mint általában a nem fővárosi egyesületek, jóval többet jelent a szurkolóknak, mint sportintézményt. A legtöbb drukkernek identitástudatot ad a klubhoz való tartozás, a Barca esetében a katalán nemzeti érzést erősíti, így szükségképpen a klub sikertelensége követőinek is a sikertelensége. Ezért volt mérföldkő az egyesület életében, amikor 2003-ban a "nép fiát", Joan Laportát választották meg klubelnöknek, szinte elüldözve a bársonyszékben felelőtlenül és eredménytelenül regnáló Joan Gaspartot.

Laporta irányításával felpezsdült az élet, és bár az első nekirugaszkodás - az elmúlt szezon - nem bizonyult kiugróan sikeresnek, az egyértelműnek tűnt, hogy jó alapokat rakott le az új vezetőség. A presidente egyik legjobb húzása az volt, hogy Sandro Rosellt nevezte ki sportigazgatónak - más kérdés, hogy azóta öszszevesztek, és Rosell szekerének rúdja kifelé áll -, ugyanis a szakember első lépése az volt, hogy a csapathoz édesgette Ronaldinhót. A világbajnok brazil érkezése átlendítette a holtponton az addig önbizalomhiányban szenvedő futballistákat, és nyilvánvalóvá tette mindenki számára, hogy a Barcának igenis van jövője.

A Laporta, Rosell páros - kihasználva a Ronaldinho keltette lelkesedést - tavaly nyáron talán minden idők legjobb igazolásait hajtotta végre: csakis olyan játékosok érkeztek a keretbe, akik éhesek voltak a sikerre és akik eleve a Barcában akartak játszani. A legfontosabb egyértelműen Samuel Eto’o megszerzése volt: a kameruni őstehetség ugyanis már évekkel ezelőtt kinőtte a Mallorcát, ám a játékjogát félig a magáénak tudó Real Madrid csak hitegette. A Barca kínálta kibontakozási lehetőség olyannyira kapóra jött neki, hogy jelenleg 24 bajnoki találattal vezeti a Primera División góllövőlistáját - a Levante elleni, a bajnoki címet biztossá tevő mérkőzésen is ő szerezte a Barcelona egyetlen gólját. A többiek közül Deco kirobbanthatatlan a kezdőből, főleg azért, mert ha Ronaldinho csak egy kicsivel szürkébben játszik a szokásosnál, ő máris átveszi a stafétabotot, Giuly pedig ahhoz képest, hogy nem csatár, ontotta a gólokat. Kiválóan mutatja a Barca erejét, hogy több játékos - főleg az újak, Larsson, Edmilson, Belletti, illetve egy régi motoros, Motta - súlyos sérülésekkel küzdött az idényben, mégsem torpant meg a gárda.

És ha már a sikerkovácsoknál tartunk, meg kell említeni Frank Rijkaard edzőt is, aki türelemmel és alázatos munkával építette fel csapatát. Egyik legnagyobb érdeme, hogy nem tesz különbséget játékosai közt, mindenki egyenlőnek számít, akár Ronaldinho, akár Oleguer neve legyen a mezére írva.

Nem csoda, hogy a hat éve nemhogy bajnoki címet, de semmilyen jelentősebb trófeát nem nyerő csapat hívei "megőrültek" a hétvégén. A Real Madrid sevillai botlását (2-2) követően elkezdődött a fieszta, ám az érzelmek akkor szabadultak el igazán, amikor a Barcelona elhozta a Levantétól azt az egy pontot, amellyel biztossá tette 17. bajnoki címét. A valenciai mérkőzésen 12 ezer drukker ünnepelt, Katalóniában pedig szinte mindenki az utcára tódult, szombat estétől vasárnap reggelig csak Barcelonában mintegy 900 ezer gránátvörös-kékbe öltözött szimpatizáns ünnepelt. A hősöket természetesen nyitott tetejű buszokon vitték végig a város főútvonalain, hogy aztán a színültig megtelt Camp Nouban lézerfénnyel és tűzijátékkal ünnepeljenek tovább. A stadionban az egyik legfelemelőbb pillanat az volt, amikor a holland Rijkaard katalánul köszönte meg a szimpatizánsoknak a hűséget.

Az már kevésbé volt az, ahogyan Eto’o ünnepelt. "Madrid cabrón, saluda al campeón" - skandálta önkívületi állapotban a csatár, ami hevenyészett fordításban annyit tesz, hogy "Madrid, te barom, tisztelegj a bajnok előtt". A kameruni csatár régi sérelmektől fűtött megnyilvánulása természetesen címlapra került a fővárosi lapokban, ám Katalóniában ez senkit sem izgatott, tekintve, hogy a többség egyetértett az elhangzottakkal, másrészt belefeledkezett az ünneplésbe.

---- A ---- &