Hajrá, magyarok! – Vincze András jegyzete

Mi, magyarok a végletek emberei vagyunk – futballügyekben pláne! Minden meccsnek úgy megyünk neki, hogy még a világbajnokot is simán legyőzzük, aztán a lefújás után sokszor nálunk kritikusabb, kesergősebb, gyászosabb náció tán nincs is a föld kerekén. Most, az Izland elleni Európa-bajnoki pótselejtező kapcsán is röpködnek a jelzők, megjelennek mindenféle vágyképek is, úgymint, ez lesz az év mérkőzése, sőt, valaki már azt vizionálta, hogy hun lovasok labdazáporát behúzott nyakkal fogadják a termetes viking legények.

Erre mondom, a reménykedő fantáziánk végtelen, nem beszélve arról, hogy elcsépeltebb szöveg nem létezhet a sport, a futball apropóján, mint az a bizonyos „az év legfontosabb...” kezdetűje, hiszen minden meccs fontos, „csak simán kikapni” még a legügyetlenebbek sem futnak ki a pályára. S persze itt van még a hősstátusz megteremtése: a magyar honfoglaló ősmítosz miatt nekünk mindig kell egy kifejezetten markáns vezér, aki tűzön-vízen át vezet előre; vagy – hogy a magyar népmesei eredetet citáljam – a legkisebb legény történetét elevenítjük meg, aki ravaszságban, talpraesettségben mindent és mindenkit felülmúl, legyőz (lásd mostanság Szoboszlai Dominik).

Akkor tehát lassan jöjjön is a mese vége, mert a futball nem az álmok, a nagy szavak terepe, és a Magyarország–Izland mérkőzés előtt is az lenne a legszerencsésebb állapot, ha mindenféle lelki teher nélkül elfogadnánk: nagy meccs lesz. Persze tudom, e szikár hozzáállás megvalósíthatatlan, hiszen az érzelmek máris túlcsordulnak, annak fényében főleg, hogy a pozitív vírusteszt miatt Marco Rossi szövetségi kapitány nem ülhet le a kispadra, s ha a búsongó magyaros énünket vonnánk elő, már írhatnám is, hogy „balsors akit régen tép...”.

Lehet, hogy csütörtök este eufória lesz az első perctől, az is megtörténhet, hogy fogcsikorgató küzdelem a hosszabbításon át a tizenegyesrúgásokig, s még az is előfordulhat, hogy a végén – merthogy egy-egy nagy futballcsata már csak ilyen... – nem a hunok, hanem a vikingek örülhetnek.

Nekünk egyvalamit kell megtennünk – hinni a játékosainkban.

Úgyhogy a nagy fantáziálás és a túlzó jelzők óráiban és perceiben talán elegendő ennyi is: Hajrá, magyarok!