Itt az idő! – Thury Gábor jegyzete

A minap hívott telefonon Törőcsik Éva, hogy köszöni szépen a cikket, amelyben elmondta, öccse, a Honvédkórház rehabilitációs intézetének lakója, a korábban alkoholproblémákkal küzdő 45-szörös válogatott csatár, András a koronavírus-járvány miatt nehéz helyzetbe került. Mivel nem látogatható, nem végezheti terapeutájával a rekreációs munkát, ami elengedhetetlen állapota szinten tartásához.

A Magyar Nemzettel és az Origóval karöltve indított Összjáték elnevezésű kezdeményezésünk nagy visszhangra talált az olvasók körében: az NS hitet tett az elfeledett futballnemzedékek felkarolására. Két okból is időszerű a téma. Egyrészt itt az ideje, hogy a sportág szereplői felvállalják a szolidaritást a régi idők focijának nagy játékosaival. Míg az olimpiai dobogósok havonta kapnak járadékot, azok a labdarúgók, akik világ-, Európa-bajnokságon vagy nemzetközi kupadöntőben vettek részt, semmilyen hasonlóban nem részesülnek – márpedig a futballban ezek nagyobb presztízzsel bírnak, mint a jó olimpiai szereplés. Másrészt a honi labdarúgás sohasem állt ilyen jól anyagilag, tehát a járadék fedezetét sem kellene előteremteni, csupán a rendelkezésre álló forrásokból átcsoportosítani. A minta is meglenne: a topligákban nem ismeretlen az előtakarékosság, az önsegélyezés gyakorlata, a játékosok jövedelmük bizonyos százalékát befizetik egy alapba, hogy karrierjük befejezését követően különböző konstrukciókban vehessék fel pénzüket.

Az NS-ben megjelenő cikkek kapcsán számos segítő szándékú telefont, e-mailt kaptam. Az egyik NB I-es klub tiszteletbeli elnöke a Sóvári-cikk után elmondta, már cselekedett is, magas rangú politikus kérte meg, hogy a nevében járjon közben. Néhány ismerősöm, akik legalább annyira kedvelték Törő játékát, mint Nyilasi Tiborét – ezzel elárultam a klubszimpátiájukat is... –, azt kérdezte, mennyivel segítsen. Mégis arra a következtetésre jutottam, hogy nem ez a megoldás.

Már korábban is megírtuk, nem kvázi alamizsnára van szükség, hanem törvényi megoldásra. Nem bonyolult ez: a sportági szövetség, a Hivatásos Labdarúgók Szervezete (HLSZ), továbbá a klubok kezében van a kulcs. Mintha a tehetetlenség kötne béklyót a nemes szándékra: egyik szervezet sem kezdeményez, pedig amíg nincs összefogás, az elfeledett futballnemzedék tagjainak sorsán esetleges, alkalomszerű civil kezdeményezések javíthatnak, ám ez nem rendszerszintű támogatás.

Csendben jegyzem meg, a sportágat az utóbbi idők eredményei miatt mintha újra társadalmi megbecsülés övezné. Itt az idő, lépni kell!