Fáj utca – L. Pap István jegyzete

Dicséretes a piros-kék önkritika (a Vasas csak azt kapta, amit megérdemelt), és a jövőtervezés ügyében sem érheti szó a ház elejét (maradnak, akik szeretik a klubot), de 2018 nyarán ennél azért talán még a magyar első osztály is többet érdemel. A kieső angyalföldiek utolsó pillanatig reménykedő híveiről nem is beszélve.

Akinek ugyanis stadionja épül, az építőipar törvényszerűségei miatt óhatatlanul albérletbe kényszerül (a Videoton momentán onnan lett bajnok), nagy méretű füves edzőpályát találni Budapesten elvben nem a világ, huszonkét meccsből mindössze hármat megnyerni pedig a földkerekség valamennyi bajnokságában minimum permanens vészhelyzethez, inkább azonban konkrét kieséshez vezet.

Egy éve ilyenkor az Európa-liga selejtezőjére készült a bajnoki dobogós, Magyar Kupa-döntős Vasas, amely maga volt a rendezettség és a stabil jövőkép, tehetséges, válogatott kerettag magyarokkal, jó érzékkel szerződtetett külföldiekkel, no meg a velük szót értő, felkészült és szimpatikus Michael Oenninggel.

Ehhez képest ma már nem válogatott kerettagok a fiúk, a légiósokat éppen nem viszi magával az NB II-be a klub, a mester jövője enyhén szólva is kérdéses, meglepő lenne, ha maradna, amúgy is lejár a szerződése. És még az elegánsan a 33. forduló előtti pillanatokban az edzői engedéllyel (vagy nem...) a saját esküvőjére távozó Vít Benes is a sorsdöntő meccs napján tartja a lagziját, amit olvasva az ember tényleg nem tudja, hogy sírjon vagy nevessen. Mármint a Vasas-szurkoló, mert a többi biztosan hangosan röhög az amatörizmusnak ezen a még felénk is szokatlan csúcsán.

A klub először is nem tud róla, aztán megtiltja a cseh védőnek, hogy megnősüljön, aztán kifizetné a repjegyét a meccs utánra, aztán elhiszi, hogy Benes majd megoldja, aztán... Nem, erre már nincsenek szavak. A lassan ismét a Fáy utcába költöző Vasas vezetői most azon gondolkoznak, hogy a feljutás legyen-e a céljuk, vagy megvárják, amíg felnőnek a fiatalok. Újra.

Vasas-szurkoló barátaimat egyszerűen nem merem felhívni.