Ízkavalkád – Sinkovics Gábor jegyzete

A szerbek harcolnak, az uruguayi fut, rohan, zakatol megállás nélkül, a zöld-foki-szigeteki légiós becsúszik, a macedón pontos, lapos lövéssel vezetést szerez, a ghánai pedig olyan gólt lő, amit a spanyol vagy az angol bajnoki összefoglalóban is ismételgetnének. Aztán a szerb szépít, de bejön csereként a nigeri és Rooney-szerűen beemeli a labdát az üresen maradt kapuba.

Rangadó az NB I-ben.

Az egyik kispadon német, a másikon szerb tréner ül.

Magyar aranycsata, s az ember felsóhajt, ha végre valamelyik hazánkfiához kerül a labda. Ha az ősszel lendületesen futballozó Varga Rolandhoz, ha Juhász Rolandhoz, de az is öröm, ha a két Lovrencsics testvér közül meglódul valamelyik a jobb oldalon. Nem is lenne ezzel semmi baj. A világ futballja már csak ilyen – ilyenné lett. Barcelonában argentin az isten, miként Milánóban és Torinóban is. Madridban egy portugálért rajonganak, Párizsban egy brazilért, Manchesterben egy svédért. Csakhogy szerte a világban, még a nagy kluboknál is ott bontogatják szárnyaikat a tehetséges fiatalok, akik a sztárok mellett vagy mögött bevetésre várnak, s talán a jövőt jelenthetik.

A Fradi–Vidin is jó lett volna felfedezni a jövőt. A magyar futball jövőjét. Mert felállva tapsolunk Joseph Paintsilnek, aki ritmusváltásaival, finom bokacseleivel, játékosságával kiemelkedik az NB I mezőnyéből, s aki olyan cseleket csinált a Videoton tizenhatosánál, ahogy arról az idősebb Fradi-szurkolók álmodnak néhanap. Csakhogy a légiósok neve nem kerülhet be Georges Leekens szövetségi kapitány noteszába. Jó lenne zöld-fehérben és piros-kékben olyan fiatalokat látni (akár egyelőre epizódszerepben is egy-egy ilyen rangadón), akik pontosan tudják, mit jelent egyik vagy másik klub legendás címere, s mit jelent a Ferencvároshoz vagy a Videotonhoz tartozni.

Ez még azonban odébb van.

A jelen pedig az, hogy a Fradi lelkes közönsége előtt lefutotta és bedarálta a Videotont. Feszült, izgalmas futball volt ez, a jobbik fajtából.

Magyar konyha – egzotikus ízesítéssel.