Szőr, Szakál, Bajúsz vs. Tatár, Török, Orosz - NB I-es névshow 2.

Rendhagyó írással jelentkeztünkjúlius középenSportleg című rovatunkban, nem sokkal az NB I-es bajnoki rajt előtt: némi történeti áttekintést adtunk a magyar futballról, meglehetősen különös szemszögből, ugyanis azokat az ismertebb és kevésbé ismert, élvonalbeli múlttal büszkélkedő játékosokat gyűjtöttük össze, akiknek a neve valamilyen állatot vagy növényt jelent.

Sokféle „válogatottat” lehet összeállítani a nevekkel való játszadozás közben, kezdve a foglalkozásokat jelentő vezetéknevektől a tulajdonságokon át a földrajzi nevekig.Képzeletben például összehozhatunk egy olyan, unikumnak számító csapatot, amelyben győri Rába ETO korábbi kapusa, Boros Lukács vagy az Újpest jelenlegi kapusedzője, Pálinkás András véd, a mezőnyben a volt MTK-s Sörös Lajos vagy a Volánban ismertté vált Seres Gábor játszik. A csapat neve lehet mondjuk BVSC-Dreher, a bajnokságé pedig Arany Ászok, Borsodi vagy éppen Soproni Liga. Ám gyorsan jöhet a kijózanodás, ha azt képzeljük el, hogy a siófoki Köntös Dániel egy rossz hazaadással az újpesti Kabát Pétert hozza kihagyhatatlan gólhelyzetbe, a szurkolók pedigbundát emlegetnek.

Kimeríthetetlen a nevek tárháza, írásunkat kezdjük egy kissé extrémebb csapattal, amelyet testrészeket jelentő nevekből állítottunk össze.

A TESTRE SZABOTT EGYÜTTES

A kapuban alighanem bérelt helye van Szőr Istvánnak, aki a Demecseri Kinizsi csapatában vált ismertté a kilencvenes évek második felében. A Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei község, majd kisváros csapata az 1994–1995-ös szezonban még a megyei II. osztály Kárpát-Hús csoportjában szerepelt, ott lett bajnok (ez az ötödosztálynak felelt meg) egy évvel később a megye egyben lett első, majd a következő szezonban az NB III-ban ezüstérmet szerzett, és – az átszervezésnek köszönhetően – az NB II Keleti csoportjában találta magát, amelyet az 1997–1998-as szezonban meg is nyert. Ebben az évben Szőr István 23 mérkőzésen védte a csapat kapuját, a következő szezonban viszont már csak egy találkozón állt a kapuban, Szerhij Petranics mögött csak második számú kapus volt, és a téli szünetben át is igazolt Kisvárdára.

Kihagyhatatlan ebből a csapatból a másik anyagunkban is megemlítettBöőr Zoltán. A 21-szeres válogatott középpályás jelenleg a REAC labdarúgója, korábban futballozott–mondhatnánk stílszerűen úgy is, hogy rúgta a bőrt–Nyíregyházán, Győrben és (néhány hete még) Újpesten, légióskodott a török Manisasporban, de igazán a Debreceni VSC játékosaként futott be szép karriert: a DVSC-vel háromszor nyert bajnokságot, helye van az utóbbi évtizedek legjobb Loki-játékosai között. A sportsajtóban a neve kapcsán az ellenfél sárga lapjainál előfordult egy két szójáték (a vétkes „visszahúzta Böőrt” vagy „leterítette Böőrt”), de akadt olyan kolléga is, aki arról „fantáziált”, hogy milyen lehetett volna, ha egy Demecser−DVSCedzőmeccsen Böőr „bebőrözte volna” Szőrt…

Maradjunk még ennél témakörnél. A zentai, tehát bácskai, vajdasági születésű Bajúsz Endre Magyarországon a Győri ETO játékosaként lett ismert, kezdetben Bajuszként, majd egy pécsi csapatfotózáson történt adategyeztetéskor személyesen mondta el, hogy nem rövid, hanem hosszú ú-val írja a vezetéknevét, ettől kezdve már helyesen, Bajúszként szerepelt a sportsajtóban. Az NB I-ben játszott még az MTK-ban is, igaz, nem sok mérkőzésen lépett pályára a fiatalokkal teletűzdelt kék-fehéreknél. Akik figyelemmel kísérték a Stadler FC élvonalbeli csapatát, azok emlékezhetnek Bajusz Józsefre, aki 1998 tavaszán szerepelt az akkor már a megszűnés felé sodródó akasztói klubban. Előtte Hajdúnánáson és Kecskeméten is játszott.

Ha van bajúsz, szakállnak is lennie kell – gondolhatjuk, és így is van: a Volán SC történetének első élvonalbeli meccsén, 1979. augusztus 18-án a közlekedési csapatban pályára lépett Szakál Béla, aki két szezonban játszott az NB I-ben. Az említett mérkőzésen egyébként az Újpesti Dózsa volt a Volán ellenfele, és ez a Dózsa–Volán (2–0) találkozó nem elsősorban Szakál debütálásáról emlékezetes, hanem sokkal inkább arról, hogy ezen a meccsen szerepelt utoljára Magyarországon a lila-fehérek kiváló képességű, válogatott kapusa, Tóth Zoltán, aki néhány nappal később az Újpest külföldi túráján „lelépett”, és az Amerikai Egyesült Államokba „disszidált”, ott kispályás csapatokban szép karriert futott be (nevével lejjebb még találkozhatnak olvasóink).

Térjünk át a ragozott alakokra. Nincs már köztünk a Diósgyőr egykori remek játékosa, Hajas Imre, akik 1966-tól 1977-ig csaknem háromszáz bajnokin (ebből 269 volt első osztályú) szerepelt a vasgyári csapatban, pályafutása megkoronázásaként tagja volt az 1977-ben Magyar Népköztársasági Kupát nyerő együttesnek. Később – 1984 tavaszán – vezetőedzőként irányította a DVTK-t.

Fejes nevű labdarúgó több is szerepelt a magyar élvonalban, közülük Fejes Gábort emeltük ki. Az újpesti nevelésű, de a Videotonban ismertté váló, több mint 300 NB I-es meccsen pályára lépő hátvéd 1970-ben háromszor szerepelt a magyar válogatottban. Fia, Fejes András jelenleg a BFC Siófok játékosa.

Olvasóink többsége Csontos Kálmán nevét legfeljebb a lexikonokból ismerheti, az Újpest balösszekötője a húszas években kétszer szerepelt a magyar válogatottban, az osztrákok ellen (1923-ban) gólt is szerzett a 2:0-ra megnyert mérkőzésen. Kispestről került Újpestre, ahol 1923 és 1927 között 50 meccsen 23 gólt ért el. Csontos Zoltánra már jóval többen emlékezhetnek. Az NB II-es Soproni VSE labdarúgója korábban az FC Sopronban lett NB I-es játékos, majd Szombathelyen futballozott. Tagja volt a 2008–2009-es kiírásban bronzérmet szerző Halinak, legemlékezetesebb momentuma a Győri ETO–Haladás mérkőzés 93. percében szerzett hátrahúzós gólja, amellyel 3–3-ra módosította az állást. A találat után úgy rohantak be a pályára a szombathelyi cserék és edzők – élükön az akkor még a Haladást irányító, most győri Csertői Auréllal –, mintha a csapat Bajnokok Ligáját nyert volna…

Újabb testrész ragozott alakja: a Győri Rába ETO korábbi védője, Bordás Csaba a nyolcvanas-kilencvenes években tíz szezonon keresztül erősítette a csapatot, és négyszer pályára lépett az A-válogatottban is, Mezey György, Mészöly Kálmán és Verebes József is beválogatta a nemzeti együttesbe. 2010 tavaszán a Nyíregyháza–Újpest mérkőzésen egy húszéves fiatalember debütált a lila-fehéreknél, Bordás Dániel, aki az idén nyáron visszatért Orosházára, és most az NB II-ben futballozik.

A Ferencváros kicsit korosabb szurkolói alighanem úgy emlékeznek Beles Ferencre, mint aki nem tartozott a klub történetének legtechnikásabb védői közé, ellenben a keménységért nem kellett a szomszédba mennie a nyolcvanas évek elején 33 NB I-es meccsen pályára lépő játékosnak. Akadt egy nagyobb visszhangot kiváltó, balszerencsés esete is: Beles 1981 novemberében a Ferencváros–Videoton mérkőzésen (3–0) súlyos sérülést okozott a fehérváriak csapatkapitányának, Baranyai Sándornak, aki több hónapos kihagyásra kényszerült.

Füle Antalt nem kell bemutatni azoknak, akik figyelemmel követték a kilencvenes évek magyar futballját. A Bp. Honvédban kevesebb lehetőséget kapó, de a klubbal azért 1989-ben bajnoki aranyérmet szerző játékos 1990-ben Vácra szerződött, és Csank János együttesének egyik meghatározó tagja lett. Az 1993–1994-es szezonban bajnokságot nyert a csapattal, előtte kétszer ezüstérmes lett a váciakkal. Futballozott az MTK-ban is, amellyel az 1996–1997-es kiírásban lett bajnok. Egyszer a válogatottban is pályára lépett: 1993 októberében a Luxemburgot vb-selejtezőn 1–0-ra legyőző gárdában szerepelt, Verebes József válogatta őt be. A váci együttesben évekig együtt játszott Nagy Tiborral és Aranyos Imrével, így a futballisták neveinek puszta felsorolásával egész szép mondatot lehetett összerakni, amelyben ez a három szó bizonyosan szerepelt: nagy füle aranyos…

Végezetül jöjjön az egyik fontos belső szervünk, a máj. Máj Zoltán évekig a REAC-ban játszott, majd Dabason, Budakalászon és Vecsésen futballozott, ezen a nyáron szerződött a BKV Előréhez. Rendre a másodosztályban szerepelt, az élvonalban nem, csakúgy, mint Máj Gábor, aki Tatabányán az NB I B-ben játszott, előbb a Lombard FC-ben, majd az FC Tatabánya-Auto Traderben, aztán alacsonyabb osztályú együttesekben (Tatai HAC, Környe, Sárisáp) szerepelt, jelenleg a Dorogi FC játékosa.

ALL-STAR-GÁLA, AVAGY MAGYAR ÉS LÉGIÓS VÁLOGATOTT EGYMÁS ELLEN

Kosárlabdában, kézilabdában többször is rendeztek olyan All-Star-gálát, amelyen a legjobb magyar játékosokból álló csapat mérkőzött meg a nálunk szereplő légiósokból összeállított együttessel. Próbálkoztak ezzel a labdarúgóknál is, de nem lett belőle hagyomány. Most egy ilyen „gálameccshez” adunk két képzeletbeli keretet: magyarokkal és „külföldiekkel”.

A Magyar válogatott

A kapuban Magyar Lajos állhatna, aki a Salgótarjáni BTC egyik legendás kapusa volt (sajnos már elhunyt): a hetvenes években védett az SBTC-ben, tagja volt a klub legendás csapatának, amely az 1971–1972-es szezonban – az Újpest és a Bp. Honvéd mögött – harmadik helyen végzett, így bronzérmes lett. Kortársa volt Magyar Gábor, aki 1970 és 1973 között védte a Videoton kapuját.

A védelemben a klubhűség győri mintaképének tartott Magyar Lajos helye megkérdőjelezhetetlen. A balszélsőből lett balhátvéd a hatvanas évek végén még együtt játszott azokkal (a kapus Barna Sándorral, valamint Orbán Árpáddal, Kiss Zoltánnal, Izsáki Lászlóval, Szániel Jánossal, Máté Jánossal, Szaló Józseffel, Keglovich Lászlóval, vagy Korsós Istvánnal), akik 1963-ban megszerezték az ETO első bajnoki aranyérmét, majd a nyolcvanas években tagja volt annak a Verebes-féle győri aranycsapatnak, amely egymásután kétszer nyert bajnoki címet. Kovács L. – Csonka, Hlagyvik, Mile/Szíjártó, Magyar L. – Hannich, Póczik, Burcsa – Szabó O., Szentes, Hajszán – ezt az összeállítást minden ETO-szurkolónak úgy kell kívülről fújni, mint a magyar embernek az Aranycsapatét. Magyar Lajos 375 NB I-es mérkőzésen lépett pályára, ezzel a Győri ETO csúcstartója.

Szintén védő, de jóval rövidebb NB I-es múlttal büszkélkedik Magyar József. A játékos 1998 tavaszán négy bajnokin szerepelt a Videotonban, a téli átigazolási időszakban Vágó Attilával, az új edzővel együtt érkezett az NB II-es Szeged-Dorozsmától, majd a nyáron a Soproni FAC-hoz igazolt, így gyorsan véget ért élvonalbeli karrierje. Ugyancsak a hátvédek között vehető számításba Magyar Mihály, aki 1964-ben a Debreceni VSC-ben szerepelt néhány élvonalbeli bajnokin, valamint Magyar János, ő a negyvenes évek első felében a Zsengellér Gyula és Szusza Ferenc nevével fémjelzett Újpestben játszott.

A középpályán lenne bevethető a harmincas években futballozó Magyar Ferenc, aki 1933 januárjában a III. Kerület játékosaként pályára lépett Lisszabonban a portugálok elleni válogatott mérkőzésen. Ezt a találkozót egyébként az MLSZ több mint hatvanöt évvel később vette fel a magyar válogatott hivatalos mérkőzései közé (korábban nem volt az), így Magyar Ferenc csak a 2000-es évek elején, utólag vált válogatott labdarúgóvá. Magyar György a hetvenes évek első felében a SZEOL AK futballistája volt, csapatával többször „liftezett” az élvonal és a másodosztály között.

Csatárokból jól állunk, még válogatott támadót is találni köztük. Magyar István a hetvenes évek második felében a Ferencváros meghatározó futballistája volt, a Nyilasi Tiborral és Ebedli Zoltánnal fémjelzett fiatal generáció tagja. Pályára lépett az 1975-ös KEK-döntőben, amelyet a Fradi 3–0-ra elveszített a Dinamo Kijev ellen, és 16-szor szerepelt a magyar válogatottban. 1976-ban bajnokságot, 1974-ben, 1976-ban és 1978-ban MNK-t nyert az FTC-vel, 1979-ben viszont nem tért vissza a klub spanyolországi túrájáról, külföldön maradt. Futballozott az FC Bruges-ben, majd az Austria Wienben, itt együtt játszott Nyilasi Tiborral.

Magyar Balázs a Kazincbarcikai Vegyész NB II-es gólkirályaként került 1977-ben Diósgyőrbe, a korszak egyik legjobb vidéki csapatához. A DVTK-val 1979-ben bronzérmet, egy évvel később Magyar Népköztársasági Kupát nyert. A XV. századi hadvezérhez, a Mátyás király Fekete Serege élén álló, törökverő Magyar Balázshoz hasonlóan ő is részese volt „törökverésnek”, 1977 szeptemberében tagja volt annak a diósgyőri csapatnak, amely a KEK-ben 5–0-ra legyőzte a Besiktast. Később az Ózdi Kohászban, majd a Debreceni MVSC-ben futballozott. Utóbbi csapatban együtt játszott névrokonával, Magyar Zsolttal, aki a Videotonban, Siófokon és Pécsett is szerepelt, leginkább szélsőcsatárként volt bevethető.

A támadósorban szóhoz juthat Magyar Tibor, aki a a hetvenes években Békéscsabán játszott, illetve Magyar János, aki a nyolcvanas évek elején a Dunaújvárosi Kohászban, később Kaposváron futballozott. A válogatott „szövetségi kapitánya” a nyolcvanas években Nyíregyházán edzősködő Magyar György lehetne.

A légiósválogatott

A képzeletbeli légióshad szövetségi kapitánya rendkívül bő keretből válogathat, hiszen rengeteg „külföldi” játszott az NB I-ben.

Kezdjük a törökökkel, akik egy egykori válogatott játékost adnak a kapuba: Török Gábor 1958 és 1960 között háromszor védte nemzeti csapatunk kapuját, 1960-ban bajnok lett az Újpesttel, később játszott Csepelen és az SBTC-ben is. A jobbhátvéd posztot is kipipálhatjuk, Török Péter több mint egy évtizeden át erősítette a Vasast, 1977-ben bajnok volt az angyalföldiekkel. A válogatottban 35-ször játszott, tagja volt az 1978-as argentin vb-n szerepelt magyar csapatnak (sajnos Török Gábor és Péter sincs már köztünk). Jelenleg Török nevű játékos nem akad az NB I-ben, legutóbb Török Sándor játszott az élvonalban, az egykori MTK-s, majd BKV-s, apró termetű labdarúgó a REAC színeiben mutatkozott be 2005-ben az első osztályban, legutóbb Mezőkövesden futballozott.

A korábban itt hódító tatárok is képviselték magukat az NB I-ben. Tatár József és Tatár János a Dunaújvárosból lehet ismert az idősebbeknek, Tatár György pedig a legendás diósgyőri „aranycsapat” tagja volt. A DVTK játékosaként bronzérmet és kétszer kupát nyert, illetve 11-szer szerepelt a magyar válogatottban, a nemzeti csapatban ötször volt eredményes. Ez ennyi találkozón– középpályásként –igen szép termés.

Északi szomszédunkat az előbb említett Tatár György csapattársa, Szlovák László képviseli, igaz, ő már akkor játszott a DVTK-ban (1982 és 1984 között), amikor a nagy generáció időszaka lehanyatlott.

Cseh nevű labdarúgóból kettő olyat találunk, aki válogatott is volt. Cseh II László, azaz Cseh „Matyi" a bohém futballista „prototípusát” testesítette meg a harmincas években. A Hungária FC játékosaként kétszer volt bajnok, kétszer gólkirály, 34 válogatott meccsén 14-szer volt eredményes. 1932 és 1939 között szerepelt a nemzeti csapatban, de az 1938-ban vb-ezüstérmes magyar együttesnek nem volt tagja. A Békéscsabáról induló Cseh András a Bp. Honvédban lett ismert, ötszörös bajnok labdarúgó, a válogatottba viszont (1992-ben) a BVSC játékosaként lépett pályára.

Lengyel nevű játékos most is van az élvonalban, Lengyel Dániel a BFC Siófokban játszik. Nála sokkal ismertebb Lengyel Ferenc, aki – a katonaságot és három évnyi pécsi kitérőt nem számítva – másfél évtizeden át szolgálta a Dunaújvárost, és meghatározó játékosa volt a kilencvenes évek legvégén, illetve a kétezres esztendők elején sikeres, bajnok, majd ezüstérmes Dunaferrnek. Később Pakson volt vezetőedző, a csapat vele jutott fel az élvonalba, jelenleg a Paksi FC tartalékcsapatának edzője.

Az oroszok – a tatárokhoz és a törökökhöz hasonlóan – sok gondot okoztak népünknek, az Orosz vezetéknevű játékosokra viszont több klubnál is szívesen emlékeznek. Az egykor a Ferencvárosban futballozó Orosz Pál (az FTC Zrt. jelenlegi ügyvezető igazgatójának édesapja) például kétszer nyert bajnoki címet a zöld-fehérekkel, és tagja volt az 1965-ben VVK-győztes gárdának. A győri Orosz László az 1963-ban bajnok ETO játékosa volt, a 17-szeres válogatott Orosz Ferenc pedig nemcsak gólkirály volt (1992-ben, váci játékosként), hanem bajnok a Kispesttel, az MTK-val (kétszer is), valamint a Dunaferr-rel, sőt a Vác, a Honvéd, a BVSC és a Dunaferr játékosaként begyűjtött egy-egy bajnoki ezüstöt. Orosz Péter előbb lett válogatott, mint itthon NB I-es futballista, a csatár 2008-ban az osztrák Wacker Innsbruck játékosaként lépett pályára háromszor nemzeti csapatunkban, majd később a Vasas és a Lombard Pápa játékosaként szerepelt a magyar első osztályban.

A salgótarjáni születésű Grúz Tamás jelenleg a Ferencváros játékosa, korábban öt évig Kaposváron futballozott, előtte Békéscsabán debütált az élvonalban.

Görög Istvánra a Haladásból emlékezhetünk, 1982-től tíz éven át, több mint 200 bajnokin szerepelt a szombathelyieknél. Görög Zoltán már kevésbé ismert, ő az 1990–1991-es szezonban a Siófoki Bányászban játszott négy bajnokin. A két Görög „randevúja” nem jött össze az élvonalban, amikor ugyanis Zoltán az NB I-ben játszott, István a Haladással éppen az NB II-ben harcolt a visszajutásért – sikerrel.

Olasz János az első osztályban még nem lépett pályára (bár volt az MTK labdarúgója, csak a B-csapatban szerepelt), a másodosztályban viszont már rutinosnak számít, futballozott többek között Kazincbarcikán, Mezőkövesden, Cegléden, a BKV Előrénél és a REAC-nál, jelenleg az Egri FC játékosa.

Dán Vilmos az első professzionális bajnokságban (1926–1927) aranyérmes Ferencváros FC csatára volt, később futballozott Újpesten és Kispesten is. A válogatottban kétszer lépett pályára, 1927 áprilisában előbb az osztrákok (0:6), majd a csehszlovákok (1:4) elleni vesztes meccsen.

Germán Ferenc és Germán Tamás egyaránt a Lombard Pápa játékosaként futballozott a magyar élvonalban, előbbi a 2004–2005-ös szezonban, azaz a pápaiak első NB I-es idényében 19 meccsen 5 gólt szerzett, utóbbi a nyáron nyíregyházi kölcsönből tért vissza Pápára.

1979 nyarán a Pécsi VSK feljutott az NB I-be, és a vasutascsapat egy évet az élvonalba töltött. A gárda egyik játékosa, Szász István ebben az egy szezonban szerepelt az NB I-ben. Szász Tibor 1947 és 1949 között az SBTC játékosa volt, a váci Szász Dániel pedig annak köszönheti debütálását az élvonalban, hogy az 1999–2000-es szezon közben a Vác FC anyagilag teljesen ellehetetlenült, a téli szünetben a játékosok többsége eligazolt, így tavasszal többségében fiatalok szerepeltek a csapatban, amely az idény végén kiesett az első osztályból.

Sváb Dániel neve a Ferencvárosból lehet ismert, a fiatal védő az idén mutatkozott be az élvonalban. Édesapja is NB I-es labdarúgó volt, Sváb Pál a nyolcvanas évek elején a DVTK-ban futballozott, később játszott a Salgótarjáni BTC-ben, fia, Dani a nógrádi megyeszékhelyen született.

Tavaly debütált az első osztályban Frank Richárd, aki Újpestről igazolt át az MTK-hoz, és a kék-fehéreknél játszotta első NB I-es mérkőzését. Frank Tamásra a kilencvenes évek második feléből emlékezhetünk, az NB I-ben a BVSC-ben és a Békéscsabában futballozott.

A szerbeket régen rácoknak hívták, Rácz nevű játékosból többel is találkoztunk az NB I-ben. A legismertebb az egykori szovjet válogatott, de kárpátaljai magyar (nagyszőlősi születésű)Rácz László, aki túl pályafutása csúcsán egy szezont a Ferencvárosban játszott, később pályaedzője is volt a zöld-fehéreknek. Névrokona, Rácz László nyolc szezont húzott le a Vasasban, majd 1987-ben az újonc Kaposvárhoz igazolt, így az 1987 őszén kiadott Planétás Matricagyűjtő Albumban (kapható volt a Művelt Nép Könyvterjesztő Vállalat könyvesboltjaiban!) a Rákóczi oldalán találjuk meg a fényképét, egy sorral Prukner László fotója alatt, de ugyanezen az oldalon van a fentebb a „Magyar válogatottak” között említett Magyar János képe is.

A románok régies neve oláh volt, amely a vlah szóból származik. Oláh nevű játékos is akadt szép számmal, az SBTC-ben például a kapus Oláh I Géza háromszor szerepelt a válogatottban, a nemrégiben elhunyt Szojka Ferenccel egy csapatban. 1955. május 11-én az Oláh I – Buzánszky, Lóránt, Lantos – Bozsik, Szojka – Sándor, Csordás, Kocsis, Puskás, Czibor összetételű gárda győzte le 7:3-ra Stockholmban a svéd válogatottat, az összeállításból kitűnik, hogy Oláh I Géza világsztárokkal egy csapatban futballozhatott. Az ugyancsak salgótarjáni Oláh II Dezső az ötvenes-hatvanas években játszott az SBTC-ben, Oláh Béla pedig jó három évtizeddel később, ő egy idényt Csepelen, az NB I-ben is futballozott.

Oláh Lórántot nem kell különösebben bemutatni, jelenleg a Fradi labdarúgója, az élvonalban 1999-ben a Szeged LC játékosaként debütált, majd futballozott Kaposváron és Debrecenben is. A diósgyőri Oláh Ferencre a fiatalabbak már nemigen emlékeznek, ami nagy kár, mert remek labdarúgó volt. Az A-válogatottban nem kapott lehetőséget, „csak" az olimpiai csapatban, a DVTK-ban 350 élvonalbeli és 118 másodosztályú bajnokin lépett pályára, tagja volt az 1979-ben bronzérmet nyert együttesnek.

A Wikipédia szócikke szerint„a tótok a szlovákok és a szlovének korábbi külső neve volt, amivel a magyarok illették őket. Még korábban a horvátokat is tótnak nevezték, de ez a megnevezés az ő esetükben hamarosan elmaradt". Nos, Tóth nevű játékosból rengeteg futballozott az NB I-ben, klasszisok is voltak köztük (a már említett Tóth Zoltán kapus mellett a vb-ezüstérmes Tóth Mihály vagy Tóth II József, az újpesti Tóth András, de említhetnénk Tóth-Potya Istvánt, aki edzőként is maradandót alkotott), most azonban csak azokkal foglalkozunk, akik még aktívak, és voltak válogatottakTóth Balázsezen a nyáron tért vissza Székesfehérvárra, a volt Honvéd-, Ferencváros- és Sopron-játékosTóth Mihálya Pest megyei I. osztályban a Nagykőrösi Kinizsi Törtel FC-ben rúgdossa a gólokat, míg a sok helyen megforduló, de magát leginkább Újpesten otthon érzőTóth Norbert jelenlegaz NB III-as Törökbálinti TC játékosa.

A Némethekés a Horváthokis annyian vannak, hogykülön-külön egy-egy csapatot alkothatnának, ám a Tóthokhoz hasonlóan közülük is csak néhány olyan játékost említünk meg, aki aktív és volt válogatott. Németh Norbert most Kispesten futballozik, Németh Krisztián jelenleg csapat nélküli, az Olympiakosz Pireusznál felbontották a szerződését. Horváth Gábor augusztus végén a holland ADO Den Haaghoz szerződött, Horváth Andráspedig ezt az idényt a ZTE-ben kezdte, majd Szombathelyen, a Haladásban folytatta.

AZ ÖSSZEÁLLÍTÁS A TELJESSÉG IGÉNYE NÉLKÜL KÉSZÜLT, CIKKÜNK FOLYAMATOSAN FRISSÜL – HOZZÁSZÓLÓINK ÁLTAL…