Képes Sport
JOCHA KÁROLY 2021.01.13 18:10

Két gólt dobott a vb-döntőben, mégis kimaradt a lexikonból

Az 1965-ös évszám máig piros betűs kiemelést érdemel a sportág történelemkönyvében. Ekkor nyert világbajnoki címet Török Bódog irányításával a magyar női kézilabda-válogatott – ezt a sikert azóta sem tudta megismételni sem férfi-, sem női együttesünk. A Dortmundban tizenkétezer néző előtt játszott vb-döntőben az öt magyar találat közül kettőt lőtt a jugoszlávok kapujába a csapat legfiatalabb tagja, Lengyel Erzsébet. Az immár nyugdíjas testnevelő tanárnő veszprémi otthonában fogadott.

A TF együttesében irányítót is játszott. Az álló sorban balról a második Lengyel Erzsébet, a harmadik Ignácz Ilona, a negyedik a szintén világbajnok Babos Ágnes

– Sokáig egyáltalán nem tűnt ki társai közül, 1965-ben pedig már a világbajnok együttes legfiatalabbjaként, 21 évesen meghatározó játékos volt. Hogyan ért fel olyan gyorsan a csúcsra?

– Rákospalotán nőttem fel, a helyi általános iskolában egy voltam a többiek között, a kézilabdázás sem érdekelt különösebben. A pestújhelyi közgazdasági technikumban testnevelő tanárnőm, Kósáné Vali néni nyert meg a sportágnak, majd mint tehetségesnek tartott fiatalt, ő irányított az MTK-hoz. A kék-fehéreknél Varga Jenő és Pásztói Imre sokoldalú foglalkozásainak köszönhetően jutottam el az ifjúsági válogatottságig. Mivel négygyermekes, szegény családból származtam, minden fillérért keményen meg kellett dolgoznom. Többek között a mára már elfeledett harisnya-szemfelszedést is csináltam, hogy a legszükségesebbre legyen pénzem. Ebben az időben a technikum igazgatója, Dancs László már „bajnoknőnek” szólított...

A világbajnok válogatott legfiatalabb tagja
– Akkoriban vett fordulatot az élete?
– Villámgyorsan haladtam felfelé, már középiskolásként többször utazhattam külföldre az utánpótlás-válogatottal, világot láthattam, ami a mi családunkban addig elképzelhetetlen volt. Sokat köszönhetek az ifjúsági válogatott edzőjének, Balogh Endrének. „Bagyi” bácsi egyben a névadóm is volt, tőle kaptam az „Egér” becenevet, mert olyan kis cérnácska voltam. Természetesen az U-válogatottban is szerepeltetett a közelmúltban elhunyt Kellermayer Sándor, miközben – mint megtudtam – már akkor felfigyelt rám a felnőttek mestere, Török Bódog.

– Hogyan alakult a kapcsolata a világhírű mesterrel, „Bogyi” bácsival?

– Tizenhét évesen hívott meg az első edzőtáborozásra. Bogyi bácsi támadhatatlan úriember volt, mindenkinek megadta a tiszteletet és mindenkivel megtalálta a megfelelő hangot. Nála is megvolt a helye és az ideje a viccelődésnek és a sztorizásnak, de pontosan tudta, kivel milyen hangot lehet megütni és a határvonalakat sohasem lépte át.

– Bárkivel is beszélgettem az önök korosztályából, Török Bódogról mindenki felső fokon nyilvánult meg.
– Emberi tulajdonságai és szakmai felkészültsége miatt nem is lehet másként. Okos, intelligens, angolul is beszélő, önmagát folyamatosan képző szakember volt, akit csak szeretni lehetett. Soha semmit sem tiltott meg kategorikusan, de folyamatosan figyelt minket, gondja volt ránk, és ha bizonyos határig eljutottunk, közbelépett. Ausztriában ő vitt el minket sztriptízbárba, hogy arról is legyen fogalmunk. A Párizsban töltött három nap során alig aludtunk, mert minél jobban meg akarta velünk ismertetni a méltán világhírű francia fővárost. Más esetekben még a labdarúgókkal is elmehettünk táncolni, de éjfélkor jelezte, elég volt, indulás! Nem tudok mást mondani, zseniális ember, remek edző volt.

– Köztudott, hogy az NDK elleni két döntetlent követő, szerencsésen alakuló sorsolásra is szükség volt ahhoz, hogy kijusson a vb-re és végül világbajnok lehessen az együttes. Ezt előre bocsátva mit gondol, minek köszönhette a csapat a magyar kézilabdasport azóta is egyetlen világbajnoki címét?
– A negyvenkét évnyi pedagógusi tapasztalattal mondom: az azonos karakterű játékosok megették volna egymást – hatalmas szerencsénkre minden egyes játékosunknak más és más tulajdonsága volt kiemelkedő, amelyet a csapat javára hasznosított. Ehhez a jó alaphoz kellett egy kiváló szakvezető, ez volt Török Bódog, aki élt-halt a sportágért.

 BEUGRÁSOS TECHNIKA, LECSÓ, KUKORICA
Az 1965-ben világbajnok magyar női kézilabda-válogatottban Ignácz Ilona áll korban legközelebb az 1944. február 16-án született Lengyel Erzsébethez. A Belgiumban élő Ilonka készségesen emlékezett fiatalkori élményeikre.
„Erzsit csak Egérnek hívtuk, a becenevét ifista korából hozta magával. Egészen fiatalon megismertük egymást, hiszen már az ifjúsági válogatottban is csapattársak voltunk. Később az U-, majd a felnőttválogatottban is párhuzamosan haladt a pályafutásunk, ráadásul együtt végeztük a Testnevelési Főiskola tanárképző szakának négyéves tanulmányait. A válogatottban elsősorban balszélsőt játszott, mivel a belsők között hatalmas lövőerejű játékosok – Hajekné Végh Ágnes, Balogh Márta, Schmidt Jenőné – álltak Bogyi bácsi rendelkezésére. A TF együttesében viszont inkább ő irányított, tehát több poszton is bevethető volt. Máig nem tudom, kitől tanulta azt a speciális, beugrásos technikát, amelynek során mindkét lábát jó magasra felkapta és onnan lőtt. A mindig kedves, vidám és segítőkész társra bármikor lehetett számítani. Emlékszem, egy alkalommal Veszprémben edzőtáborozott a válogatott keret, Erzsi pedig mindannyiunkat meghívott egy jó nagy fazék lecsóra. De hogy mi se menjünk üres kézzel, útközben »kölcsönvettünk« főznivaló kukoricacsöveket, így igazán jó hangulatban költöttük el a vacsoránkat.”

– Mire emlékszik a pályafutása csúcsát jelentő, a jugoszlávok ellen 5–3-ra megnyert világbajnoki döntőről?

– Egészen más volt akkoriban a kézilabdázás. Csak kétszer húsz perc volt a játékidő, és nem volt időbeli határ: addig támadtunk, amíg el nem lőttük vagy el nem veszítettük a labdát. Ha lábbal sáncoltunk, csak szabaddobás járt érte. Én ebben és az emberfogásban is jó voltam. Arra emlékszem, hogy a 3–2-es félidőt követően 4–3-nál Rothermel „Potyi” kivédett egy hétméterest. És persze az én két gólom is a fejemben van még. A hazaérkezésünk egyébként elég gyászosra sikeredett csapattársunk, Hanus Ágnes disszidálása miatt.

– Manapság nagy pénzek röpködnek a sportsikerek nyomán. Annak idején mi volt a jutalmuk?

Hétezer forintot kaptunk fejenként. Én azonnal vettem magamnak egy kabátot ezernyolc-szá­zért. A többiből széket, ágyat, asztalt, szek­­rényt részletre, mert készültem az önálló életre. Szerencsére a nővérem átmenetileg vállalta a részletek törlesztését.

Férjével, Ritter Dezsővel került Veszprémbe, immár 53 éve házasok (Fotó: Jocha Károly)

– A Testnevelési Főiskolán 1967-ben fejezte be a tanulmányait.
– És tősgyökeres fővárosiként Veszprémben kötöttünk ki. Bár az akkori idők egyik legjobb csapata, a Vasas is hívott, ám nekünk a vőlegényemmel, Ritter Dezsővel nem volt húszezer forintunk, amit a szövetkezeti lakás beugrójaként kellett volna befizetnünk. Így kerültünk Veszprémbe, ahol csak az volt a kikötés, hogy házasoknak kell lennünk. Ez a lépés – a házasságkötés – pedig nekünk egyáltalán nem okozott gondot, mára már ötvenhárom éves közös múltra tekinthetünk vissza. További három éven keresztül magas szinten játszottam a Bakony Vegyészben, amikor áldott állapotba kerültem. Ez az akkori edzőnek, Laurencz Lászlónak nem tetszett. Előbb egy városi busz néhány perces késéséért nem várt meg a csapat busza, majd azonnal „nyugdíjaztatott”. Ráadásul ezt nem tőle, hanem kerülő úton kellett megtudnom. Ezt a döntését olyannyira nem vettem komolyan, hogy a szülést követően visszatértem a csapatba, majd később még Ajkán és Herenden is játszottam levezetésképpen.

– És hogyan alakult az életük később Veszprémben?
– A férjem azonnal kapott testnevelő tanári állást a Simonyi utcai általános iskolában, én csak később. Az első években megfordultam itt-ott: a Bakony Művekben egészségügyi tornát vezettem a futószalagon dolgozó nők pihenőidejében, egy ideig a városi sportfelü­gyelőségen volt munkám, majd én is kaptam testnevelőként lehetőséget.

Szenvedélyes horgász, többször fogott már óriási balatoni pontyot (Fotó: Jocha Károly)

– Mennyire kötötte le a pedagógusi munka?
– Tökéletesen! Minden gyerek fontos volt nekem. Előbb az úttörő-, később a diákolimpiákra vittem a tanítványaimat, miközben még három-négy évig a serdülő kéziseket is edzettem. Később már csak a gyerekeimre koncentráltam, akikből egészséges, tisztelettudó embereket akartam nevelni. Alapvetően sikerült is, hiszen mindmáig előfordul, hogy olyanok is rám köszönnek az utcán, akikre már nem is emlékszem. Ami tény: fővárosi lakosból tősgyökeres veszprémi lettem.

– Önre a háromkötetes „Ki kicsoda a magyar sportéletben?” című kislexikon egyetlen szót sem áldoz. Az is előfordult egy veszprémi vetélkedőn, hogy senki sem tudta megválaszolni a kérdést: „Ki az a kézilabdázó világbajnoknő, aki a városban él?”
– Az ilyesmi engem egyáltalán nem izgat. Akár hiszi, akár nem, engem a családi körön kívül leginkább a horgászok ismernek. Ez az időtöltés a világ legjobb férjének az egyik hozománya, ő ugyanis balatonbogláriként már megismerkedésünk idején szenvedélyes horgász volt. Mellette nekem is lételememmé vált ez az időtöltés, akár egy-két óráért is képes vagyok a lakásunktól 14 kilométernyire lévő alsóörsi klubunkba „lerohanni”. Hat-hét kilós pontyot már többször fogtam, a csúcsot egy tizenkét kilós példány jelenti, amellyel ugyancsak meg kellett küzdenem.

– Negyvenkét évnyi pedagógusi tevékenység után vonult nyugdíjba. Ilyenkor mindinkább előtérbe kerül a család.
– Ildikó lányom 1970-ben született és már tizennyolc évesen – ifjúsági válogatottként – a helyi felnőttegyüttesben pályára léphetett. Az egyik meccsen kapott egy hatalmas pofont, aminek következtében retinaleválása lett. Szaladgáltunk fűhöz-fához, Székely Évától megkaptuk egy kölni professzorhoz címét is. Amikor ott megtudtuk, hogy kétmillió forintba is kerülhet az operáció, a pécsi Kovács Bálint professzor mellett döntöttünk. Ildikónak végül maradt 30 százalékos a periférikus látása, a kézilabdát végleg el kellett felejtenie. A lányom három fia közül a 17 éves Kó Benedek és a 16 éves Ágoston korosztályos válogatott párbajtőrvívó, a 11 éves Dénes viszont egyelőre csak kacérkodik a sportolással. Az Ildikónál négy esztendővel fiatalabb fiam, Gábor 11 éves kisfia, Marci az édesanyjával jár konditerembe, a 9 éves Lilien pedig csoportos táncosként már korosztályos világbajnokságon is indult. Mi pedig nagy kanasztázók vagyunk két, egykori válogatott kézilabdázóval, Lakiné Tóth Harsányi Katival és Budai Piroskával.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. január 9-i lapszámában jelent meg.)

2021.01.25 17:30:24

Kézilabda NEDELYKOV TAMÁS (összefoglaló), RUSZNÁK GYÖRGY (percről percre)

Bánhidi, Lékai, Mikler és Pedro pihent – szerdán jönnek a franciák a nyolc között.

2021.01.24 10:40:46

Kézilabda BACSKAI JÁNOS

Egy időn túli hetes döntött, Elek Gábor csapata a pocsék hajrá végén pont nélkül maradt.

2021.01.23 15:25:07

Kézilabda BOBORY BALÁZS (összefoglaló), HARMATH ÁKOS (percről percre)

A győriek veretlenségi sorozata immár 48 mérkőzést számlál, és már több mint egy éve tart.