Aki szép, az szép

Vagy két hete botlottunk egymásba Kökény Beával egy bankautomata nem túl bizalomgerjesztő társaságában, ilyenkor persze rögvest az az első kérdés - ha nem is túl eredeti -, hogy mit vár az Eb-től. Kézilabda-válogatottunk egykori irányítója közölte, vagy arany-, vagy bronzérmesek leszünk - egyvalamiben biztos, az utolsó meccset nem veszítjük el. Több száz gólpassz és parádés megoldás már korábban is megdönthetetlenül bizonyította, hogy Bea nagyon érti ezt a játékot - a fenti megjegyzés csak aláhúzza mindezt. Ugyanakkor azt is sugalmazta, hogy ez most más lesz. Hogy még egyszer nem fordul elő az, ami a sydneyi olimpiai döntőben, majd a zágrábi világbajnoki döntőben… Vagy a franciák ellen most Athénban, vagy az ukránok elleni 2000-es Eb-finálé során majdnem.Aztán mégis. Természetesen nem állítom, hogy ha a dánok ellen megőrizzük azt az előnyt, amelyet az előző bekezdésben felsorolt meccseken egyszer sem sikerült, akkor döntőt játszunk. Meg azt sem, hogy akkor Európa-bajnokok vagyunk (lásd Kökény Bea megjegyzését). Ám egy plusz hatról elbukott parti után több joggal érezhetik úgy a gárda tagjai, hogy nincs esélyük a norvégok ellen - értők szerint a bemelegítés során elrontott ziccerek, plusz az ehhez társuló hófehér arcszín egyértelműen ezt sugallta -, mint mondjuk a legvégén, telt ház előtt, a döntőben.Így viszont csupán azon lehet merengeni: úgy fest, alapvetően nem lehet az olimpia után menesztett Mocsai Lajos nyakába lőcsölni az agyonnyert meccsek elvesztését, továbbá az is tény, hogy vele azért nem szaladtunk bele ilyen negyvennégyes osztásokba, ami azért az "álljon már meg a menet" kategóriája. Ezen túlmenően elmondható, hogy a skandinávok rohanós-pofozkodós kézilabdája vezet eredményre, nem a mi zsenialitásra alapozó, gyönyörűséges játékunk. A legnagyobb tanulság azonban mégiscsak az, hogy a lányok kiszámíthatatlanok. Lehetne ugyanis párhuzamot vonni a pólós fiúkkal, hogy az olimpia utáni hazai rendezésű Eb-n az esélyes magyar válogatottak harmadikként zárnak (mint a vizeseknél történt 2001-ben), csakhogy ezzel véget is ér a hasonlóság. Nem tudom, mennyire igaz az, amit egy hölgyismerősöm mondott, de van benne valami: a női nem arra kódoltatott, hogy felkeltse a férfinem figyelmét. Hogy mutassa magát. És ez kihat a sportra is. Van csapategység, node a mélyben mégiscsak ott mozog, hogy majd én megcsinálom, mert én tudom a legjobban, hogy nekem tapsoljanak a leghangosabban. Nyilván nem mindenkiben és nem egyenlő mértékben, de…Nézzük meg az előttünk végzett északiakat. Aztán nézzünk rá a mieinkre: ők a legszebbek, ők játsszák a legszebb kézilabdát.Ôk a harmadikok.