Ember a kerekesszék mögött – Csinta Samu publicisztikája

El tudom képzelni... Könnyedén képesek vagyunk rávágni, ha olyan jelenséggel, eseménnyel találkozunk, amelynek drámaisága, rendkívülisége meghaladja a szokványos emberi lét dimenzióit. Pedig dehogy, hiszen a képzelgéshez is minimális élmény­anyagra van szükségünk, amelyet aztán tovább színez a fantáziánk, a témában így-úgy szerzett, többnyire csak vélt tudásunk. Sok életesemény generál hasonló reakciókat, nagy részük egyedi, így feldolgozásukra sincs egységes recept. Mindenképpen ezek közé sorolom a fogyatékkal élők mindennapjainak dekódolását, még inkább – talán tévesen – azokét, akik épnek születtek, aztán betegség, baleset fosztotta meg őket korábbi világuktól. Úgy képzelem – bár el sem tudom képzelni –, az általuk elszenvedett veszteség még fájdalmasabb azáltal, hogy egy megtapasztalt, belakott világot kényszerültek elengedni. Megtalálni viszont azokat a kapaszkodókat, amelyek segítségével képesek voltak – sok esetben képletesen – továbblépni, nos, szememben olyan bravúr ez, amelyhez képest a sportpályákon elért csúcsok eltörpülnek.

A fentebbi suta gondolatsor azt követően kezdett kavarogni bennem, hogy a kezembe került a háromszoros vívó paralimpiai bajnok, korábbi ép olimpiai bronzérmes tőrvívó – az első sportoló, aki mindkét játékokon dobogóra állhatott – Szekeres Pál élettörténetét, kálváriáját, újrakezdését, jelentős társadalmi átalakulásokat is eredményező ténykedését összefoglaló könyv. A Kilőve a holdra című, az Antológia Kiadó gondozásában megjelent vallomáskötet szerzője, Antal-Ferencz Ildikó nem sportújságíró, de talán nem túlzás azt állítani, hogy Szekeres legutóbbi több mint harminc évének története nem is klasszikus sportsztori. Egy 1991-es autóbaleset során gerinctörést szenvedő, annak következtében hátralévő életére kerekesszékbe kényszerülő vívó könyvben szereplő kijelentése sem szokványos: „Ha nincs a baleset, lett volna egy-két kiugró sikerünk csapatban; lehet, hogy nyertünk volna Eb-t meg olimpiát, de ennél többet nem. Én viszont ennél sokkal többet nyertem egyéniben parasportolóként. Éltem volna egy élsportolói életet, mellette vendéglátói civil karrierrel, de nem lett volna ez a fajta közismertség és az az elképesztő szeretet sem, amit így kaptam-kapok az emberektől. Ha valaki azt mondja, visszaülhetek a buszba, és nem lesz baleset, viszont nem biztos, hogy lesz ez a három gyermek, valószínűleg nem ülnék vissza.”

Aki mindebből csak a versenyzői becsvágyra következtet, az a helyzet alapos továbbgondolására szorul. Szívesen segítek neki. Szekeres Pál ép sportmúltja, beágyazottsága, annak szolgálatba állítása olyan változtatásokra is képes volt, amelyek révén Magyarország ma a parasportban is felzárkózott a világ élvonalához. És párhuzamosan sokat nőtt a sérült emberek presztízse is, amely a második világháború után a padlón volt. A vesztes háború rokkantjai ugyanis egy rossz ügy mementóiként puszta jelenlétükkel emlékeztették az embereket a rengeteg szenvedésre, fokozták a rossz közösségi lelkiismeretet. Így aztán szinte „természetes” reakció volt a sérültek elrejtése, szegregálása, ha meg láttuk őket, sajnálkozó borzadállyal tekintettünk rájuk. És eszünkbe sem jutott, milyen az, hogy az akadálymentesítés elhanyagolásával gyakorlatilag szinte intézményesített módon zártuk ki őket a közösségi terekről.

A németországi rehabilitációs intézetből hazatérő Szekeres Pál ilyen Magyarországra érkezett. Ahol a mozgássérült emberek sportmozgalmáról legfeljebb kis színesként bejátszott filmecskékből értesülhetett a közvélemény. Ő viszont nagyon hamar képes volt hidat alkotni az épek és a parasport között. „Úttörő időszak volt, amikor nagyon sok ajtó kinyílt. Másképp fogalmazok: ahol betonfal volt, hirtelen ajtó lett, ahol eddig ösvény volt, ott aszfaltút lett.” A baleset és következményei után természetszerűen felhorgadó adakozó kedv ugyan elsősorban Szekeres megsegítését célozta, ám klubja, a BVSC, a szakszövetség és a Sportsegély Alapítvány által közösen létrehozott alapítvány hatékonysága ennél jóval több volt. Az általa létrejövő magyar kerekesszékes vívás első pástjait, az első vívófelszereléseket is az oda érkező forrásokból szerezték be és használták sok éven át.

Az 1999-ben leégett Budapest Sportcsarnok újjáépítése során azzal a váddal volt kénytelen szembesülni, hogy túl erős az érdekérvényesítése. A tervezők ugyanis eredetileg mindössze nyolc, mozgássérültek számára kialakítandó nézőhellyel és egy mosdóval akarták letudni a feladatot, ami a korábbi állapothoz képest kétségtelenül hatalmas ugrás lett volna. Szekeres Pál viszont azt mondta nekik: ha egy világszínvonalú multifunkcionális rendezvénycsarnokot akarunk, amely koncerteknek, sporteseményeknek ad otthont, nincs helye a megalkuvásnak. „Végül egész jól megcsinálták, és immár ezzel a hozzáértő logikával készült el a Duna Aréna is. Olyan mozaikok ezek, amelyektől egy beruházás alapvetően nem kerül sokkal többe, viszont élhető környezetet teremt a fogyatékosok számára.”

A „holdra kilőtt” Szekeres Pál volt helyettes államtitkár, szövetségi kapitány, ma a Nemzetközi Kerekesszékesvívó-szövetség, az IWAS elnöke, története folyamatosan a mozgássérült embernek a sport általi talpra állásának hőskölteménye. És mint ilyen, természetesen csak részben másolható a többség számára. Abban viszont feltétlenül, hogy „ha valami gond van, könnyen összeomlik a szervezetem és a lelkem is”. Azt mondja, nagyon tudatos kontrollt kellett kialakítania: ha nem érzi jól magát, pihennie kell, hogy a kis bajból ne legyen nagy. „Minden hozzám hasonló állapotú ember eleinte meg akarja mutatni, milyen kemény. Aztán egyszer egy idősebb kerekesszékes sportoló azt mondta: »Pali, most már mindenki tudja, hogy fasza gyerek vagy. Időnként fogadj el segítséget, mert különben beleszakadsz.« Ez segített.”

Harminc év távlatából visszatekintve azt tartja, az életmódja – étel- és gyógyszerfogyasztása, mozgása, pihenése, öltözködése – mindennapi élete legfontosabb szempontjává vált. Mert állapota azzal is jár, mintha szervezetét sokkal hamarabb és teljesen váratlanul érte volna el az öregedés. A tudatosodásnak csupa-csupa olyan eleme, amelyet Szekeres Pál mások számára is hasznosítható módon kísérletezett ki saját magán. Még akkor is, ha azt tartja, hogy ma nem mozog eleget. De azért néhány évig még kész belehúzni, bár a napi tizenkét órás munkát inkább a fiatalabbakra bízná. És ha fizikailag és szellemileg még mindig friss lesz, hetven után is szívesen maradna tényező a nemzetközi sportvilágban. Az IWAS élén mindenesetre Párizs utánig szól a megbízatása, amelyet ellenjelölt nélkül kapott.

Élete sztorikkal telített, hiszen ép sportolóként nemcsak világklasszis vívó volt, hanem bulizós, csajozós társasági ember is, akinek érdes humora esetenként sebeket is képes volt ejteni. Az elmúlt három évtized a fogyatékos ember mindennapi gondjaival kapcsolatos jó és rossz esetekkel, illetve a sikeres parasportoló és vezető élményeivel van tele, mégis a Martini-kupán 1988-ban történtekre utalnék.

„Odajött hozzám a skót McKenzie és arra kért, hogy verjem meg nagyon a francia Plumenailt, mert neki csak ezen a versenyen van esélye a továbbjutásra. 3:0-nál tartottunk, amikor Plumenail megkérdezte tőlem: miért küzdök ennyire. »Trianonért, barátom!« – válaszoltam mosolyogva. Mivel fogalma sem volt, miért mondom ezt, el kellett magyaráznom neki: »Veled személyesen semmi bajom sincs, de Franciaország gyalázatosan elbánt velünk, magyarokkal.«”

Könyvélménnyel kezdtem, amely korábban nem sejtett plusz ismeretanyaggal is képes lehet ellátni az olvasót. Esetleg egy filmforgatókönyv csírájával.

El tudnám képzelni...