Kántor Sándor még mindig ugyanolyan maximalista, mint régen

Kántor Sándor. A világ számos országában jól csengő név! Legalábbis, a röplabdás szakmai berkekben. A mai napig megkeresik ajánlatokkal, hívják Olaszországba. Ugyan nem döntött, megy-e vagy sem, de a család erős kötelék. Talán már jobb itthon! A fiatalok felnéznek rá, de ő azt kérte, ne kíméljék, nehezítsék meg a dolgát. Ígérte, ő is ezt teszi majd velük!

– Azt hallani, hogy Kántor Sándor a másodvirágzását éli. Mit szól ehhez?
– Erre azt tudom mondani, hogy tévednek. Ez még mindig az első, csak hosszan tart.

– Úgy gondolom, a jelző feltételez egy hullámvölgyet, ám az ön esetében ez nemigen volt jellemző…
– Így gondolom én is. Az elmúlt évek alatt, amire azt mondhatom, a csúcson vagyok, nem éreztem, hogy nagyon elfáradtam volna. És ezután is arra fogok törekedni, hogy minél hosszabb ideig tudjak ezen a szinten játszani! Hívnak a mai napig is az olaszokhoz, s ez megerősít abban, hogy jól gondolkodom!

– Volt egy idő, amikor azt mondta, most már nem megy sehova, hazajött, elég volt a vándorlásból. Mégis meggondolná magát?
– Nem tudom. Bármi lehet, lebegős a téma, de a legfontosabb szempont, hogy családomnak jó legyen!

– Mit lát a saját játékában? Milyen erényeket és hibákat tud felsorolni?
– Kaposváron megpróbáltam azt megvalósítani, amit éveken át külföldön ellestem! Eleinte ez nehéz volt. Sok mindenben el voltunk maradva. Mostanra javult a helyzet, például egy nagyon jó kondicionálóterembe tudunk járni, ez nagyon fontos. Egy olyan programmal dolgozunk, amit korábban az olasz edzőmmel hoztunk össze; a mai napig rendszeresen konzultálunk ilyen ügyekben. Örülök, hogy tavaly jól szerepeltünk, de mentek el tőlünk, s őket pótolni kellett!

– Ez van a csapattal, de mi van önnel?
– Velem? Még mindig ugyanolyan maximalista vagyok, mint régen: mindig megpróbálom a létező legtöbbet kihozni magamból Ennek megfelelően készülök, edzek! Fizikailag jól vagyok, s ez az egyik legfontosabb elem.

– Jelenleg két korosztály játszik önnel a csapatban. Hogyan viszonyulnak egymáshoz?
–Tisztelnek, de megmondtam nekik, hogy igyekezzenek a dolgomat megnehezíteni, hogy utána én is ugyanígy tehessek velük. Ne kíméljenek az edzésen! Úgy érzem, hogy életkortól függetlenül egyben azonosak vagyunk: minden mérkőzésre úgy megyünk ki, hogy nyerni akarunk!

– Ha tizenhét, tizennyolc éves lehetne most és itt, mit csinálna másként?
– Talán azt erőltetném, hogy az itthon játszott nemzetközi meccseket a vendégcsapat országának tévéje is adja; mindenképpen a médiát „támadnám” meg, vele erősíteném a kapcsolatot.