Már nem is emlékszem, mikor mentem először konditerembe, de hogy azóta rendszeresen járok, az biztos. Amikor elköszöntem a szakközépiskolától, ahol kézilabdáztam és atletizáltam, úgy voltam vele, mozogni, edzeni, sportolni muszáj! A kosárlabda nem az én világom. Körmenden, ahol akkor éltem, mindenki szerette, de én vézna és alacsony voltam hozzá – nekem nem jött be. Édesapám Zalaegerszegen dolgozott, suli után én is laktam a városban, és ott, emlékszem, már jártam egy konditerembe, amely a közelünkben volt. Dolgoztam egy szoftverüzemeltető, később egy telemarketinges cégnél, és persze folyamatosan zenéltem. Amikor pedig úgy tűnt, több lesz ez, mint hobbi vagy kikapcsolódás, Budapestre költöztem.
Eleinte benzinkúton melóztam, és egy nyolcadik kerületi albérletet voltam képes megfizetni – nos, ott egy igazi, amolyan gettókondi-hangulatú terembe jártam le.
Nem vágytam csillogó terembe, szuper új gépekre, az is tökéletesen megfelelt, ráadásul gyorsan új ismerősöket, barátokat találtam. Más kérdés, néha a tizenkét órás műszak után már nem volt sok kedv és erő lemenni edzeni, de mégis, jó emlék az az időszak. Hetente négyszer-ötször biztosan edzettem, ez megalapozta a fizikai állóképességem.
Az edzés pedig a mindennapok fontos része maradt, több okból is. Megszoktam, szeretem, s amikor nincs koncertszezon, és a stúdióban dolgozunk reggeltől estig, muszáj kiszabadulni, kikapcsolni, amire az edzőterem ideális helyszín. Amikor pedig beindulnak a fesztiválok, ugyanúgy szükség van a mozgásra. Más kérdés, megesett olyan is velem, hogy egy fellépés előtt lementem súlyzózni, futni egy keveset, aztán este a nagy melegben rohangáltam a színpadon, és egyszer csak majdnem összeestem, kapkodtam a levegőt. A többiek kérdezték: mi a baj, nem nézel ki jól, sápadt vagy…
Túledzettem, túlhajtottam magam, ki kellett ismernem magam, megtanultam, mikor és mennyit szabad terhelnem magam, hogy jó formában legyek, de túlzásba se essek…
Hogy mostanában mit edzek? Legközelebb részletezem.