ALAPVONAL. A „hősi”, a „hősies” napjaink sportjának is gyakori és kedvelt jelzője, és a sport természetszerű igazságosságából eredően elsősorban a „Hektórok” küzdelmének, sikerének vagy akár elbukásának leírására szolgál. Most azonban, ünnep lévén, maradjunk a kilátástalan helyzetből kivívott győzelmeknél, ha úgy tetszik, a „feltámadásoknál”. Amelyeket persze – mert a kontraszt ettől az, ami – meg kell előzniük a „nagypéntekeknek”.

ALAPVONAL. Ezúttal is beérném ennyivel. Gesztusokkal. Az összetartozás jeleivel. Meggyőződésem, hogy az elsőt követné a többi. Lenn, a jégen eközben ádáz küzdelem zajlana a »nincsen megalkuvás« jegyében, mert a magyar és a székely virtus is ezt feltételezi, de az alattomosság, a szándékos károkozás lehetősége éppen úgy kizárt lenne, mint a puszta feltételezése.

ALAPVONAL. Tokiói és pekingi olimpiai diadalaink éppen attól különlegesek, hogy sokkal többek sportsikernél; Szilágyi Áron, Lőrincz Tamás vagy a rövid pályás gyorskorcsolyázás anomáliáin elképesztő önmérséklettel és méltósággal túllépő Liu testvérek elsősorban emberi minőségükben alkottak maradandót.

ALAPVONAL. Igazat kell adnunk Sir Alex Fergusonnak, aki az UEFA nagyköveteként a témában rendezett közelmúltbeli konferencián kijelentette: »Nincs ennek olyan nagy jelentősége, amennyit tulajdonítunk neki. Amelyik csapat támadófocit játszik, az akár otthon van, akár idegenben, sok gólt fog szerezni.«

ALAPVONAL. Február 24-én két éven belül másodszor ébredt olyan napra Európa, amelyről joggal hittük, hogy sohasem köszönt már ránk. Oroszország háborút indított Ukrajna ellen. Az önálló gondolkodásra egyre ritkábban kapható sportvezetők újabb megoldhatatlan feladatba ütköztek.

ALAPVONAL. E publicisztika attól válna teljessé, ha zárásként megoldással, legalábbis megoldási javaslattal szolgálhatnék, de erre kísérletet sem teszek. Jelenleg az egész világ bénultan szemléli a fejleményeket. Legfeljebb annyit írhatok, remélem, a magyar klubok a következő napokban nem elsősorban munkavállalóként tekintenek ukrán sportolóikra.

ALAPVONAL. Szögezzük le, nekünk is megvannak a magunk Nenadicsai, Herremei, még ha kevésbé is kitárulkozók. Mert mifelénk az ilyesmi nem szokás. Ellenben egyre többen lesznek, akik kimondva-kimondatlanul leginkább annyit látnak a kézilabdában, a sportban, hogy jól, sőt pazarul meg lehet élni belőle.

ALAPVONAL. A ma 75 esztendős Szőke Istvánnak tizenhárom fellépés adatott meg a nemzeti mezben. A képességeihez mérten érthetetlenül kevés, de 27 évesen kikezelhetetlenül makacs lábsérülés kínozta, ráadásul kegyvesztett lett az új Fradi-edzőnél, Dalnoki Jenőnél.

ALAPVONAL. Évtizedeken át el sem tudtam volna képzelni, hogy téli olimpián valaha is együtt üvöltök a családdal, most pedig azt is megéltem, hogy egyébként igen szelíd és mindenkivel barátságos feleségem habzó szájjal átkozza Kanadát, amiért a versenyzője hátulról meglökte és felborította a mi lányunkat.

ALAPVONAL. Szóval csak nyugi, ne akarjunk skandinávok lenni. Tanulhatunk tőlük, de nem mindent. Nem is kell. Nekünk megvolt a mi utunk, és az is a csúcsra vitt. Nem tűnt el, csak mi tértünk le róla.

ALAPVONAL. De nincs az az ostoba ember, aki ha nyerünk, azt bizonygatná, hogy igenis kikaptunk, ha ellenben kikapunk, arról igyekezne meggyőzni hallgatóságát, hogy tulajdonképpen nyertünk. A sport tisztaságának, normalitásának is köszönhetően lesz ez üdítő hangú, töltetű rádió.

ALAPVONAL. Csakhogy Laci bácsi, Feri bácsi, Józsi bácsi egyaránt nyitott, derűs, kiegyensúlyozott, elegáns öregúr lett. Mintha nem is közülünk vétettek volna; a legprofánabb pillanatban is érződött, hogy különbek nálunk, a többieknél, ugyanakkor ezt soha, egyetlen szavukkal, gesztusukkal sem kellett éreztetniük.

ALAPVONAL. Az év első hónapja tehát a kézilabda bűvöletében telik, az előttünk álló hetek sportsajtóját is az Eb tematizálja. Én viszont megállok sportéletünk első 2022-es ünnepnapjánál, január 6-nál. Ekkor, csütörtök este, a Nemzeti Színházban köszöntjük 2021 legkiválóbb magyar sportolóit.

ALAPVONAL. A 2022-es esztendő tehát újabb beteljesülő álommal kezdődik. Köszönet érte mindenkinek! Annak is, aki valóra váltotta, annak is, aki egyáltalán álmodni merészelte. Itt a karácsony, most érdemes vissza- és előre tekinteni. A leküzdött és leküzdendő megpróbáltatások mellett régi és új álmainkra is.

ALAPVONAL. Legutóbbi vb-érmeink, a 2003-as ezüst és a 2005-ös bronz alkalmával olyan világklasszisokat vethettek be kapitányaink, mint Radulovics Bojana, Farkas Ágnes, Pálinger Katalin, Görbicz Anita, Tóth Tímea, Vérten Orsolya. Az idei vb-n hozzájuk fogható játékosaink nem voltak – kivéve időnként Bíró Blankát –, ez nem kérdés.

ALAPVONAL. Bármerre jártunk a világban, tátottuk a szánkat, és úgy léptünk be egy-egy méreteivel és kulisszáival is lenyűgöző oroszlánbarlangba a mi »baromfiudvaraink« után, mint Dante poklának kapuján: felhagytunk minden reménnyel.

ALAPVONAL. Azóta tudom, hogy női kézilabdában verseny közben lakodalmat ülni, temetni, ítéletet hozni és hirdetni a könnyelműségnél is több. Ostobaság. Mert az eddigi tizenhárom vb, amelyen jártam, mindegyike a hullámvasutat idézte, legfeljebb a pálya vonalvezetése, a magasságok, a mélységek voltak mások.

ALAPVONAL. Ha fogalmazhatok ilyen bárdolatlanul, azt utálom a legjobban a sportban, ha ilyen »meccseket« nem játszanak le. Ha nem hirdetnek végeredményt ott, ahol az elemi emberi tisztesség, a sport maradék – de a közélet egyéb terepeihez képest még így is üdítő – tisztaságába vetett hitünk a tét.

ALAPVONAL. Kim Rasmussen edzői pályája rendkívül ígéretesen indult, hozzánk érkezésekor rokonszenves, nyitott embernek tűnt. Hogy mikor, miért és mi siklott ki, talány. Mindenesetre kár lenne érte, ha innen az ötvenen máris csatlakozna a megélhetési trénerek népes és csupán látszólag elégedett táborához.

ALAPVONAL. A fentiekből adódóan messze nem olyan éles tehát a határvonal feddhetetlenség és becstelenség között, mint azt első hevületünkben hinnénk. Mondhatjuk, a csalás a beismeréseken túl kezdődik.