ALAPVONAL. A Maestrónak ideje lenne »beletörődnie«, hogy itt, nálunk őt a döntő többség többnyire szereti. Persze amikor kikapunk, ráadásul úgy tűnik, részben önhibánkból, akkor a rajongók és a szeretet mennyisége csökken. Átmenetileg, a következő győzelemig, vagy, mondjuk, a hollandok elleni döntetlenig. De Rossi esetében érezhetően magasabb a dagály, kevésbé mély az apály, mint általában.

NS-PUBLICISZTIKA. Egyiptomban legalább mindenki tudta, hogy ilyenkor hosszabbítás következik. A Veszprém így, túlórázással győzte le a Barcát és a Magdeburgot is, jelentős fizikai, mentális és taktikai erődemonstrációt tartva.

ALAPVONAL. Ki mondhatná meg utólag, ha nincs ez az öt malőr, 1954-ben talán vb-t nyerünk, 1934-ben és 1962-ben minimum elődöntőt vívunk, 1978-ban és 1982-ben esetleg továbbmegyünk a csoportból. Vagy nem. De legalább tudhatnánk, mi lett volna, ha! Mint ahogyan az idén, ráadásul házigazdaként a németek sem tudták, nem is tudják már meg soha.

ALAPVONAL. No meg azért, mert utóbbi viadalon az »alapszakasz« határozza meg a végső sorrendet, a BL-ben ellenben csak azután jön a java, az egyenes kiesés. És roppantul csodálkoznék, ha az új módi érdemben átrendezné a legjobb nyolc már-már kőbe véshető összetételét. Mert bár szólamként jól hangzik, de a kontinentális szövetségnek eszében sincs, hogy a kicsiknek kedvezzen.

ALAPVONAL. Nem tévedés, a cikkben írva vagyon, »balkezes vezetéssel agyonsanyargatott magyar labdarúgás«, ám ettől még a szerző minden további nélkül nyilatkozatokat kért a szövetség vezéreitől – és ők szóba is álltak vele.

ALAPVONAL. Ez az a sport­esemény, amelyen a nézőnek elsősorban nem az eredmény számít.

ALAPVONAL. Azon kaptam magamat, hogy inkább a felcsúti történéseket követem, mert a Puskásnak legalább annyira szurkolok, mint a Fradinak. Erre korábban még nem akadt példa.

ALAPVONAL. A labdarúgás a legelterjedtebb, legegyetemesebb csapatsport, itt a válogatott nem működhet afféle enklávéként vagy elefántcsonttoronyba zárva. A hosszú távú és kalkulálható eredményesség alapfeltétele az egészséges, normális klubszerkezet, a környék tehetségeit magához vonzó regionális központokkal.

ALAPVONAL. Szoktuk mondani, ha arról már nem is álmodhatunk, hogy az emberiség rendre a jót cselekedje, addig nincs nagy vész, amíg az esetenkénti rossz cselekvés mellett legalább még a jót méltányolja. Addig nem érdem, nem dicsőség rossznak lenni – legfeljebb hasznos. A sport világára ez még feltétlenül érvényes.

NS-VÉLEMÉNY. Kereshetnénk magunkban a hibát – de javaslom, keressük a jót!

ALAPVONAL. Az ifjú úszópalántákat határozottan arra intem, meg se kíséreljék követni Milák Kristófot! Kivéve, ha hasonló adottságokkal születtek. Mert különben az ő »módszereivel« a tömbházbajnoki döntőig sem jutnak el. Azaz, ami eddig mindenkire érvényes volt, az továbbra is érvényes egymillióból 999 999 emberre, gyermekre. A versenysportok túlnyomó többségében a munka, a szenvedély, az alázat, az áldozat semmivel sem váltható ki.

ALAPVONAL. Megvédte őt és társait az olimpiai békeszerződés. Manapság ilyesmit persze képtelenség kötni, mert akik miatt kellene, akik megszegnék, azok láthatatlanok.

ALAPVONAL. Azóta többször belém villant a vészmadárkodása, és kelletlenül állapítottam meg, hogy – emberemlékezet óta először – holtbiztos aranyesélyünk valóban nincs.

ALAPVONAL. „A csapat sosem annyira rossz, de soha nem is olyan jó, mint azt az emberek gondolják.”

ALAPVONAL. A harmadik évezred »píszí« véleményalkotói e képeket nehezen illeszthetik be saját, elméletben létező világukba. Amelyből, gyanítom, hiányzik a sport egyik alaptézise is: minél többen állnak mögöttem, minél több embert képviselek, minél többüknek akarok örömet szerezni, annál jobban hajt a vágy.

ALAPVONAL. Áldozat volt a magyar válogatott az Eb-n? Nem. Elfogadhatóan teljesített? Igen. Hősiesen állt helyt? A skótok elleni utolsó negyedórától eltekintve nem. Többet érdemelt volna? Nem. Szégyellje magát hát mindenki, akin bármi is múlott? Végképp nem.

ALAPVONAL.Túl sokat remélek, kérek? Mára csak annyit, hogy játsszunk a skótokkal jó meccset, ha kell, nyomjuk inunk szakadtáig, és jöjjön, aminek jönnie kell. Persze leginkább a győzelem és a továbbjutás.De ha mégsem, a múlt már akkor sem változik.

ALAPVONAL. Miért éppen Wladár? Na, erre már nincs egyértelmű válasz. Valószínűleg azért, mert az írásban rögzített előfeltételek mellett létezik egy íratlan, de ettől még roppant fontos szempont is: az arra hivatottak nemcsak vagy nem elsősorban sportolót, hanem sportembert, méltó társat is választanak maguk közé. Azaz nemcsak versenyzőre, vezetőre, eredménysorra, hanem karakterre, személyiségre is szavaznak.

Nem kedveli a címvédés kifejezést, ezért fogalmazzunk úgy: a dicső magyar vízilabda-történelemben ő a második szövetségi kapitány, aki az olimpiai aranyat nemcsak megszerezte, hanem meg is tartotta.

ALAPVONAL. A Ferencváros diadalmaskodott, és ha ez Budapesten, Belgrádban, Zágrábban, Splitben, esetleg Athénban történt volna, ennek a final fournak csodájára jár a fél pólóvilág. Csakhogy az illetékesek Máltát szemelték ki házigazdának, és nem is egyszeri alkalomra, hanem hároméves időtartamra. Ha nem volt más jelentkező, az baj. Ha volt, az még nagyobb baj.