BAKOS GÉZA 2010.04.07 14:28 Frissítve: 2015.02.28 02:11

Visszatértünk a pingpongvilág csúcsára

Április 1-jétől új rovattal találkozhatnak a Nemzeti Sport Online olvasói. Sportnaptár aloldalunkon a múlt figyelemre méltó eseményeiből szemezgetünk – felhasználva a 107 éves sportnapilap, a Nemzeti Sport páratlan értéket rejtő archívumát. A napi megjelenésű Sportnaptár szerkesztői a teljesség igénye nélkül válogatják ki az elmúlt nyolcvan év legérdekesebbnek gondolt, adott napra eső történéseit, amelyek közül minden nap eggyel bővebben is foglalkoznak. A sorozat cikkeiről nap mint nap értesülhetnek az NSO Facebook- és Twitter-oldalán is.

Jónyer István (balra) és Klampár Tibor 1971-ben szerezte első vb-aranyérmét (Fotó: Gy. Balázs Béla - archív)
Jónyer István (balra) és Klampár Tibor 1971-ben szerezte első vb-aranyérmét (Fotó: Gy. Balázs Béla – archív)
Az április 7-én záruló 1971-es asztalitenisz-világbajnokságot Nagojában, azaz a sportágat akkor már uraló kelet-ázsiaiak „fészkében" rendezték meg. Két magyar fiatalember azonban, akiknek átlagéletkora még a 20 évet sem érte el, éppen a japán városban nyerte meg pályafutása első vb-aranyérmét, és alapozta meg ezzel az újabb (s egyben az eddigi utolsó) magyar pingpongaranykort.

 

Jól emlékezhetünk még az utóbbi évekből Bátorfi Csilla, Tóth Krisztina és társaik remek eredményeire, kontinensbajnoki érmeik garmadájára, valamint legjobbjukként a tizenöt-húsz esztendeje nyert vb-bronzokra. Tény azonban, hogy világszinten már régóta senki sem rúghat igazán labdába a kínaiak (és esetleg a többi távol-keleti ország versenyzői) mellett, ami a mienkre is igaz. A férfiak között akadnak kivételek – ám ott meg mi, magyarok kerültünk nagyon messze a közvetlen élmezőnytől. Ezért is értékelődik fel utólag még inkább, hogy az 1970-es években volt egyszer egy magyar aranykorszak, amikor klasszisaink úgy tudtak a földkerekség legjobbjai lenni, hogy ehhez már az ázsiaiak hegemóniáját is meg kellett törniük (ellentétben régebbi nagyságainkkal).

Magyarország élen járt az asztalitenisz felfuttatásában, amit a húszas-harmincas évek sikeráradata (elsősorban Mednyánszky Mária és Barna Viktor révén) fémjelzett, majd a második világháborút követően újrakezdve is sikerült visszatérni az elitbe (leginkább Farkas Gizi, illetve Sidó Ferenc jóvoltából). Ám 1957 után már nem nyertünk bajnoki címeket a vb-ken, és a hatvanas években még Európán belül is érzékelni lehetett némi visszaesést – főleg férfivonalon. Ekkor is voltak nagyszerű bajnokaink, de már távolról sem uraltuk a világ asztaliteniszét. Az ötvenes évek elején ugyanis a japánok, majd az évtized végétől a kínaiak is berobbantak szivacs, majd szoft borítású ütőikkel, és az új technológia elterjedése után kiderült: a tehetségükre sem lehet panasz. Európának már medália is alig jutott a vb-kről. És ekkor jött Nagoja, 1971.

Az ekkor 21 esztendős Jónyer Istvánnak már volt néhány jegyzett eredménye, ám csak a mi földrészünkről, míg a még nála is három évvel fiatalabb Klampár Tibor addig zömmel a korosztályos viadalokon villantott. Illetve egyszer már dobogóra állhatott a felnőtteknél is: egy évvel korábban Moszkvában az Eb-n, Jónyerrel párosban. Ismét várni lehetett tehát tőlük a jó szereplést, de aligha gondolt bárki is vb-elsőségre...

Kivéve talán a világéletében bevállalós fenegyereknek számító Klampárt: „Van már önbizalmad az ázsiaiak ellen, Tibi?" – szólt lapunk tudósítójának kérdése az óriási tömegben az újdonsült bajnokok repülőtéri fogadásán. „Volt is" – így a lakonikus válasz... Jónyer pedig azt fejtegette, hogy nehéz dolguk volt a döntőben, ugyanis 2:1-re és a negyedik játszmában már 9:2-re vezettek a topfavorit Csuang Ce-tung, Liang Ko-liang duó ellen, s már úgy érezték, ők a világbajnokok. Ám „egyszer csak 10:9 lett a kínaiak javára. De végül is sikerült!" – mondta megkönnyebbülten.

A teljes képhez tartozik, hogy sima „bemelegítő" győzelmek után az elődöntőben egy világhírű japán duót vertek meg a mieink, végül is simán, majd a 6-i döntőben a korábbi sokszoros világbajnok (háromszor egyéniben!) Csuang és a Nagoja idején már legerősebb kínainak ítélt Liang kettőse következett, a vége pedig 3:1 (–11, 16, 10, 16) lett Jónyerék javára (akkoriban még 21 pontig mentek a szettek). Európa boldogságát egyébként az koronázta meg, hogy április 7-én Stellan Bengtsson személyében egy fiatal titán elorozta a távol-keletiektől a talán legfontosabb szám, a férfi egyes trónját is, előjelezve ezzel a svéd férfiak szenzációs következő mintegy három évtizedét (a későbbiekben Waldner „királlyal" és a többiekkel).

Miközben a magyarok a sportsikereknek örülhettek, egy világtörténelmi folyamat is megindult a vb helyszínén: a már említett Csuang Ce-tung volt ugyanis az egyik kínai játékos, aki a versenyteremből a szállásra tartva „összehaverkodott" a saját csapata buszáról lemaradó Glenn Cowannel. A kínaiak segítségként felajánlották a hazafuvart az amerikainak, amiből kölcsönös ajándékozás is lett, az érkezésükkor pedig fotósok és újságírók hada látta – majd tálalta a világnak – a rendkívüli közeledést. Végül az Egyesült Államok válogatottjának pekingi meghívásába torkollott a barátkozás (az 1949-es kommunista fordulat óta nem járt arrafelé amerikai sportoló), és ez fontos lépés volt afelé, hogy Richard Nixon elnök hamarosan Kínába látogasson – nagyon jót tett a nemzetközi légkörnek a hidegháború éveiben a két nagyhatalom közötti, „pingpongdiplomácia" néven elhíresült enyhülés, nem véletlenül szőtték bele ezt a momentumot is a Tom Hanks-féle Forrest Gump történetébe.

A mieinknek „csak" sportolóként jutott főszerep a továbbiakban, de abból a legjobb fajta. Jónyer egyéniben és – a nagy trió harmadik tagjával, Gergely Gáborral – párosban is világbajnok lett négy ével később Kalkuttában, majd az ő hármasukra alapuló magyar válogatott 1979-ben Phenjanban a csapatversenyben aratott felejthetetlen diadalt (érdekes módon tehát harmadszorra is Ázsiában). A különböző egyéb sikereik, Eb- és vb-érmeik felsorolásába terjedelmi okokból bele sem bocsátkozunk, de annyit még érdemes megjegyezni, illusztrálandó hőseink képességeit, hogy a még manapság is aktív Klampár „kivárta" az asztalitenisz olimpiai műsorba kerülését, és 35 évesen – a nemzetközi sajtó és a közvélemény csodálatára – elődöntőbe jutott egyesben a szöuli játékokon!

 

1931-ben e napon rangadóra került sor az NB I-ben: Újpest–Ferencváros. Érdemes kiemelni néhány, a korra jellemző színfoltot a kedden az olvasók kezébe kerülő tudósításból (hétfőn ugyanis nem jelent meg a lap): „nagy meccs volt a külsőségeiben is. Semmi hézaga nem volt az embergyűrűnek, pedig eső lógott a levegőben. A közönség szórakoztatásáról megafon gondoskodott. Újpest fehérujjas lila ingeket ölt. Kint a pályán egyszerre tüntetni kezd a ferencvárosi publikum. Az újpestiek csak később kapnak észbe, de a lila-fehér zászlók nem bírják a versenyt" – és így tovább. A meccset egyébként a lelátón kisebbségbe szoruló házigazdák nyerték meg 3:1-re Avar (2) és Török góljával, Takács II találata ellenében. A Fradi már másnap, hétfőn vigasztalódhatott: az akkoriban még nem az elitcsapatok közé tartozó Vasast úgy verte meg (többek között Takács II négyesével) 7:0-ra a Húsvéti kupa keretében, hogy a zuhogó eső miatt a bíró már a 65. perc után nem is engedte tovább a játékot.

1941-ben e napon jelent meg a hír, miszerint V. Gusztáv svéd király teniszversenyen indult – természetesen csak a „vénfiúk" viadalán, és ott is párosban. Ezt az uralkodó tiszteletet parancsoló 82 éves életkora indokolta. Ehhez képest nem rossz teljesítmény, hogy Grönforsszal párban az első fordulót még sikerrel vette a koronás fő, majd a második körben 6:2, 6:3-ra kaptak ki egy másik honfitárs duótól. Persze mindez nem meglepő: az uralkodó még 1876-ban, angliai útja során szerette meg az ütős sportágat, amelynek elterjesztéséért sokat tett aztán hazájában, például megalapította ez első ottani klubot (majd jóval később, 1936-ban a Királyi Klubot is). Riviérai tartózkodásai alatt pedig gyakran látták teniszezni, sőt Mr. G „álnéven" még versenyeken is részt vett.

1981-ben e napon a Zsenmin Zsipao, a Kínai Kommunista Párt központi lapja az ország sportolói számára kötelező „tízparancsolatot" hozott nyilvánosságra. Ebben alapvető sportszerűségi előírások mellett szokatlan igények is szerepeltek: a sportolónak nem lehet szerelmi ügye, nem házasodhat, minden tekintetben be kell tartania a párt utasításait, továbbá harcolnia kell a liberalizmus, az anakronizmus ellen, és bojkottálnia kell mindenfajta burzsoá ideológiát. Nem biztos, hogy éppen eme irányelvek miatt, de tény, hogy az azóta is a KKP által felügyelt Kína a 2008-as pekingi olimpián hosszú fejlődést megkoronázva felért a világ sportjának csúcsára...

1991-ben e napon tizenegyedik alkalommal is Kuba nyerte meg a nagy hagyományú női röplabda Savaria-kupát – a stájerországi Grazban... Szombathely patinás tornájának döntőjét ugyanis ezúttal átköltöztették a szomszédos Ausztriába, mert a rendezésbe betársult osztrákok csak így tudták garantálni a tévéközvetítést. Miközben a sok szervezési problémától sújtott viadalon (Peru és Izrael például meg sem érkezett) a mieink az utolsó, negyedik helyen zártak a Szovjetunió B mögött, addig a döntőben a karibiak visszavágtak Dél-Koreának a csoportkörben elszenvedett verségért. Kuba egyébként nagyon motivált volt, mivel előzőleg esélyesként nem vehetett részt sem a Los Angeles-i, sem a szöuli olimpián, így jobb híján gőzerővel készült a barcelonai játékokra. Ahol aztán győzött is, majd sorozatban még kétszer!

2001-ben e napon Szentgyörgyi Katalin új utánpótlás Európa-csúcsot futott élete első 10 ezer méteres viadalán a spanyolországi Barakaldóban, azaz kitűnő formában tért vissza egyesült államokbeli edzőtáborozásáról. A fiatal versenyző még jobb eredményre készült, mint a 32:27.60 (a korábbi kontinensrekordot a szerb Olivera Jevtics, míg a magyart Kálovics Anikó tartotta), ám hosszú körökön át egyedül kellett futnia, az orkán erejű szél pedig majdnem elfújta a versenyzőket (sőt a felnőtt magyar csúcs megjavításának esélyét ténylegesen is).