A döntő napja

Sok éve már, hogy a tévében láttam egy filmet az Angol Kupa történetéről, olyan régen, hogy talán még nem is volt ilyen tévé meg olyan tévé, színes tévé meg „spektrumtévé”, csak magyar tévé. Egy angol labdarúgó, aki megkapta az élettől az ajándékot, hogy játszhasson a fináléban, arról beszélt, hogy a kupadöntő napjának minden pillanatát élvezni kell, az elsőtől az utolsóig.

Carpe diem. Ha nem is mindig, de ezen a napon érvényes az ajánlás: élj a mának! „Csak a jelent éld teljes erőddel és odafigyeléssel!” – tanácsolja a pszichológus.

Bennünk magyarokban van egy egymást fertőző, beteges hajlam: tehernek érezzük a csodát, képesek vagyunk tartani a pillanattól, amelyért oly sokat harcoltunk, hogy eljöjjön. Van, aki már az előző éjszakán alig alszik, gyomorgörccsel kel, falfehéren indul a csatába, és megszeppen az ajtó nyikorgásától, mint az egyetemista az első vizsgája előtt.

Nem úgy tűnik, hogy a BL-döntőt játszó Győr női kézilabdázói ebbe a kategóriába tartoznának. Ahogy elnéztem az első, dániai összecsapáson a hétméteresekhez odaálló Herr Anita arcát, tekintetét, nem kellett aggódni, hogy bevágja-e a labdát a kapus szeme közé. Alig vártam , hogy végre ezt lássam egy magyar sportolón, pedig Herr még csak huszonkét éves.

Az ETO pályára lépő kerete különös ötvözete a rutinnak és az ifjúságnak. Az első meccs főszereplői közül a tapasztaltabbak, Pálinger Katalin, Vérten Orsolya, Katarina Mraviková, Simona Spiridon a kapuban, a széleken vagy beállósként játszanak, akiknél viszont nagyrészt a labda van, még Herrnél is fiatalabbak. Hornyák Ágnes a kivétel, de ő is még csak huszonhat, míg Tomori Zsuzsanna huszonegy, Deáki Dóra tizennyolc, Kovacsics Anikó tizenhét esztendős.

„Fantasztikus a csarnok, biztos óriási élmény lesz ott játszani. Nyerni akarunk, és megküzdünk érte” – Kovacsics Anikó nyilatkozott így a héten a veszprémi arénáról, és a rájuk váró feladatról. Ez a helyes mentalitás, egy érettségi előtt álló hölgy érett gondolatai. Ők küzdjenek a pályán, élvezzék a BL-döntő órájának és napjának minden pillanatát, mi pedig – mivel a lelátón meg a tévé előtt máshogy nem tudjuk levezetni a feszültséget – majd idegeskedünk helyettük és értük.