Nem a zsonglőrködés számít

Amit nem érdemes, azt nem is kell összevetni – jelen esetben a nyári labdarúgó Európabajnokság mérkőzéseit a Soproni Liga meccseivel. Nem tesszük, inkább a számokat, a tényeket alapul véve (ezredszer is...) válaszokat keresünk arra, miért nem megy, miért működik kevésbé ezen a 93 ezer négyzetkilométeren az, ami tőlünk keletre, nyugatra, északra és délre igen, miért nevezik előszeretettel a magyar sorozatot „árnyékbajnokságnak”, a honi futballt más dimenzióban űzött sportágnak. A spanyol győzelemmel záruló kontinenstorna vonatkozó statisztikáit Bicskei Bertalan, a magyar edzőképzés vezetője gyűjtötte össze, gyúrta rendszerbe, s bocsátotta lapunk rendelkezésére – tanulságból nincs hiány.

Technika és erőnlét– tíz perc maga a világ

Az Európa-bajnokságon – 90 perces mérkőzésekre vonatkozóan – a találkozók tiszta játékidejének átlaga több mint egy óra, egészen pontosan 62 perc és 35 másodperc volt. A Soproni Liga nézőinek ennél átlagosan tíz perccel kevesebb jut a jóból.

„Négy indoka van a lemaradásnak, ezek közül az első a technikai tudás, illetve annak hiánya – érvelt Bicskei Bertalan. – Ennél is fontosabb azonban a meglévő technika felhasználási képessége: ezen a téren szintén nem tartozunk az élmezőnybe – sőt! Azt értem ezalatt, hogy magyar futballista is lehet labdazsonglőr, felléphet a cirkuszban is, de ettől még nem feltétlenül lesz értékes, használható labdarúgó. A magyar játékosok többségétől el-elpattan a labda, gyakori a kétségbeesett felszabadítás, a labdaszerzést nálunk összekeverik azzal, hogy »belebikázunk« az elénk perdülő labdába – ez mind-mind a felhasználási képesség imént említett alacsony szintjéből adódik. Az egyéni és a csapatdinamika újabb befolyásoló tényező, és érdemes megemlíteni a magyar pályák állapotát is, de úgy vélem, ez a legkevésbé hangsúlyos érv ebben a kérdésben. Az utóbbit leszámítva a képzés, a felnőttkori versenyeztetés hiányosságai köszönnek vissza.”

Játékrendszerek – nem ezen múlik

Az Eb-n a leggyakrabban alkalmazott felállás a 4–4–2 volt, arányaiban a leghatékonyabbnak viszont a 4–2–3–1-es formáció bizonyult. Ebben – legalábbis papíron – tartjuk a lépést a magasabb kultúrákkal, ha már a sebességet illetően nem sikerül.

„Ez nem jelenthet olyan nagy meglepetést, hiszen a magyar csapatok zöme is ebben a két szisztémában futballozik, ezek globális népszerűsége arra vezethető vissza, hogy mind a kettő megadja a középpálya biztonságát. A tudás, a keretet alkotó játékosok képességei döntik el, mit favorizál a tréner, de két azonos hadrend között is irdatlan lehet a különbség, ha a technikát, a dinamikát és a sebességet illetően jelentős a differencia.”

Párharcok – Dávid is lehet Góliát

A nemzetközi kupameccsek, illetve a külföldre kerülő magyar játékosok tapasztalatai alapján nem meglepő: a magyar utánpótlásképzés és a magyar bajnokság nem készíti fel a delikvenst a profi világban dúló „háborúra”. A tézis, mely szerint „létfontosságú, hogy a futballisták milyen arányban nyerik meg a párharcokat...”, puszta szólammá szelídül az Eb-statisztikák fényében.

„A párharcok megnyerése még tekintélyes különbség esetén sem biztosíték a győzelemre. A spanyolok ebben a mutatóban meglehetősen rosszul teljesítettek, csupán kétszer bizonyultak jobbnak riválisuknál, mégis ők értek a csúcsra, azokat a németeket megelőzve, akik viszont ebben a vonatkozásban hat mérkőzésükön ötből felülkerekedtek ellenfelükön. Az Európa-bajnokság és a két évvel ezelőtti vébé is azért volt élvezetesebb a korábbinál, mert a legjobb négy csapat közül háromra a technikás, latinos, rengeteg elmozgásra épülő, dinamikus futball volt a jellemző. A németek mind a két eseményen eljutottak a végjátékig, ők afféle kakukktojások, habár nem lehetett nem észrevenni, hogy a stílusuk rengeteget változott az utóbbi időszakban – azaz váltottak. Az U19-es német csapat kiváló példa: mindent játszanak, csak a klasszikus, a németekre korábban annyira jellemző erőfutballt nem. Nálunk egy-egy momentum erejéig, valamint az MTK Agárdról kikerülő játékosain érhető tetten a szemléletváltás. Ez azonban önmagában kevés, a magyar futball félúton megrekedt: a régi technikát elfelejtettük, a korábban a kontinensen dívó ütközős futballt soha nem is sajátítottuk el. Identitásválságban voltunk – és vagyunk...”