Córdobai helyett bécsi csoda kell

A svájci–osztrák–német há romszögben mozogva a településnevek közül manapság Córdobáét lehet a leggyakrabban hallani-olvasni. Hogy nincs ott a nyolc rendező között, ráadásul Argentínában van? Ettől még az Ausztria–Németország meccsel kapcsolatban ezt a városnevet emlegetik a legsűrűbben, hol pozitív, hol pedig negatív értelemben. Attól függ, hogy éppen az osztrákokat vagy a németeket hallgatja-e az ember.

Ausztriában például máig erről a helységnévről beszélnek az egyik legnagyobb diadal kapcsán, hiszen a csapat úgy nyert az 1978-as világbajnokságon 3–2-re, hogy már korábban elköszönt a négy közé jutás lehetőségétől, annál pedig arrafelé nincs nagyobb öröm, mint magukkal rántani Németországot (illetve akkor még az NSZK-t). Az újságok a córdobai után most bécsi csodát várnak, új nemzeti büszkeség születését, és ez érezhető a legendáknál is.

„Hétfőn csak ketten veszíthetnek: Németország és Hans Krankl – mondta például Andreas Herzog, a győzelme esetén feltehetően továbbjutó osztrák csapat menedzsere. – Az aranyesélyes németek esetleges győzelmükkel is messze lesznek még céljuktól, ha kikapnak, óriásit buknak. Krankl meg azért lehet boszszús, mert osztrák győzelemnél talán nem emlegetik annyit. Córdoba harminc éve volt, most új korszak és új hősök ideje jött el.”

Így látja ezt az Argentínában duplázó, a győztes gólt befejelő Krankl is: „Córdoba tüzét el kell oltani, Córdobát feledtetni kell. Akkor egyszer már legyőztük a nagy testvért, de ennyi. Pont. Harminc éve volt. Ez ma már senkit sem érdekel. Córdoba szellemét Córdobában eltemettük, Bécsben új impulzusok kellenek.”

A lapok (a lepkevadász Jens Lehmanntól az üres palackra emlékeztető Michael Ballackon át az ementáli lyukasságára hajazó védelemig minden előkerült a Nationalelffel kapcsolatban) és a játékosok („A németek már most a nadrágjukba csináltak” – mondta például Martin Harnik) is igyekeznek kellően harci hangulatot kelteni, ráadásul Pepi Hickersberger szövetségi kapitány szerint kissé túlzón.

„Nem jó piszkálni a sebzett oroszlánt – mondta Hickersberger. – A horvátok elleni vereséggel folt esett a németek becsületén, nem kell nekünk tovább rontanunk a helyzetet. A himnuszukat például ne fütyülje ki senki. Tiszteljük meg őket és honfitársunkat, a zenéjét szerző Joseph Haydnt is azzal, hogy méltósággal végighallgatjuk. A legjobb és a legnemesebb ellenféllel szemben írhatunk sporttörténelmet, legyen elég ennyi. Különben is, nem emlékszem, mikor kapott ki legutóbb egymás után kétszer a német csapat.”

Hickersbergernek egy kis segítség: 2002 és 2003 fordulóján, novemberben Hollandiától, februárban pedig Spanyolországtól egyaránt 3–1-re. Ha nem szakad meg a sorozat, akkor a Nationalelf továbbjutása biztos (döntetlennél a lengyelek pontszámban beérhetik, de az egymás elleni eredmény a háromszoros Európa-bajnoknak kedvez), ettől még ott a félsz a németekben. Már a vasárnapi lapok is „Klinsmann öröksége a tét”, „Nem kérünk még egy Córdobát” és hasonló szalagcímekkel jelentek meg, továbbá az asconai edzőtábor korábbi szép világa is a múlté. A bukás lehetőségétől megrettent újságírók olykor kicsinyesek, és a csapat szereplése kapcsán anyagi kérdéseket is fölvetnek (Miért kell a fitneszedző amerikai repülőjegyeit fizetni? Miért lízingel a megengedettnél nagyobb öszszegért autót az ellenfél-megfigyelő Urs Siegenthaler?), a játékot és a taktikát pedig keményen bírálják.

Joachim Löw szövetségi kapitány nem miattuk, de változtat a felálláson, feltehetően több helyen is. Marcell Jansen kisebb sérülése és formája miatt is kimarad, bizonytalan a két középső védő, Christoph Metzelder és Per Mertesacker, valamint a csatár Mario Gomez helye is. Hogy kik profitálnak ebből, egyelőre nem lehet megmondani, azt viszont igen, hogy ha kiesik a gárda, Löwnek a közelmúltbeli, 2010-ig érvényes állásgarancia dacára mennie kell.

Ahogyan 2000-ben Erich Ribbeck, négy évvel később pedig Rudi Völler is távozott a csoportkörös Európa-bajnoki búcsú után.