Nehezen találok szavakat arra, amit most érzek – mondta Palik László, akinek ez lett volna a hetedik Dakar-ralija. – El vagyok keseredve, de ezt csak az értheti meg igazán, akinek ez a sport az élete, és erre a versenyre készül egész évben. Ott ültünk a nagyteremben egymás mellett Bunkoczi Lacival, és egyszerűen nem tértünk magunkhoz. Nem azért jöttünk ide, hogy egymással beszélgessünk, hanem azért, hogy nagy csatákat vívjunk a sivatagban. Erre azonban most már nem lesz lehetőségünk.
Ilyen leckét még sohasem adott fel a Dakar-rali a mezőnynek. Hogyan lehet feldolgozni?
Egyelőre nem tudom, mert szerintem ennél az érzésnél nincs rosszabb.
Még az sem, amikor felborul, vagy más miatt esik ki az ember?
Még az sem. Kétezernégyben felborultunk, és utána hetekig kórházban feküdtem. Azt hittem, nincs annál rosszabb. Aztán kétezer-hatban átértékeltem a dolgot, amikor az autónk megállt a kikötő felé vezető úton, és motorhiba miatt még Európában elbúcsúztunk. Akkor azt hittem, ez már tényleg a legeslegroszszabb, ami megtörténhet az emberrel, de ez a mostani csalódás még az akkorinál is sokkal nagyobb.
Ön szerint születhetett volna más döntés?
Én egész délelőtt abban bíztam, hogy saját felelősségükre elengedik a versenyzőket Afrikába.
Elment volna?
Ez nem kérdéses. Persze hogy el. Most akár egyedül is lenne kedvem nekivágni Afrikának, hiszen egy éven át erre készültem, erre gyűjtöttem az energiát, az akaraterőt, mindent. És most itt állunk, néhány óra múlva fel kell szállni a hazafelé tartó repülőre, és kezdődik minden elölről. Az edzés, a felkészülés a Dakarra…
