Ismét mertek játszani

Valamikor az első félidő közepe táján történt: a török térfél jobb oldalán Gera Zoltán, Hajnal Tamás és Priskin Tamás két csellel és négy pontos passzal olyan tisztára játszotta magát, hogy a máshoz szokott magyar szurkolókon kívül a hazai védők is csak tátott szájjal bámultak. Mert lássuk be, idegenben, tétmérkőzésen, sokkal jobbnak tartott csapat otthonában nem szoktak a magyar játékosok bátran cselezni, passzolgatni, magyarán: játszani. Várhidi Péter éppen ezt a bátor, az alibimozdulatokat nélkülöző futballt kérte játékosaitól, amelyben nagyobb értéke van egy negyvenméteres, esetleg picit hosszúra sikerülő előrevágott labdának, mint két ötméteres passznak. Ezért a statisztika kicsit sántít, hiszen a kétszer annyi török passz (494–297) ezúttal nem az óriási mezőnyfölényt és a vendégek vagdalkozását jelenti. Jó volt látni, hogy a magyar futballisták – tökéletesen eleget téve a kapitányi kívánalomnak – egyáltalán nem tele gatyával játszottak, és az első félidőben partiban voltak a török csapattal. Priskin Tamás kisebb, Hajnal Tamás nagyobb lehetőséget rontott el, ami bosszantó, persze, hogy bosszantó, ám az mindenképpen előrelépés, hogy most legalább helyzetekig eljutott a csapat.

Sőt ha a szünet után Gera Zoltán elkaszálásáért a bíró megadja a jogos tizenegyest... A büntetés azonban a magyarokat sújtotta, és tíz emberrel már nem volt esély. Hiszen ez a válogatott annyira még nem erős, hogy képes legyen összeszedni magát egy ilyen trauma után: a két gól vélhetően nem az emberhátrány és a kissé felforgatott csapat, inkább a lelki öszszezuhanás számlájára írható – a harmadik viszont tényleg magyarázhatatlan. Ha az eredményeket nézzük, a magyar válogatott mindhárom csoportbéli nagycsapat otthonában sima vereséget szenvedett. A görögök elleni 0–2 után azt írtuk, elfogadható eredmény, de szégyenteljes játék. A norvégiai 0–4 elfogadható játékot, de szégyenteljes eredményt hozott. Az isztambuli meccs előtt azt írtuk, ki lehet kapni, de nem mindegy, hogyan – így ki lehet, és a bíró adja le a szerelését, de azért önmagunkat csapnánk be, ha nem jegyeznénk meg: igazán jó együttes tíz emberrel és lelkileg összetörve sem kap három gólt húsz perc alatt. Van még mit tanulnunk – de legalább úgy tűnik, jó úton járunk.