Vészhelyzetben

Bitter Sándor elárulta, a Man-szigeti Tourist Trophyn – amely a világ leghíresebb utcai motorversenye – egyenesen kötelező a végrendelet. Szépen besétál az ember a helyi közjegyzőhöz, és ott aláírja a papírokat.

„Fel kell készülni mindenre, tudnod kell, hogy meghalhatsz, és azt is, mi történik azután. Egyszerűen felelőtlenség itt hagyni bárkit is a szeretteid közül a bizonytalanságban” – mondta Bitter, akinek már az is természetes, hogy a verseny hetében folyamatosan tűzálló dögcédulát hord a nyakában. Erre azért van szükség, hogy ha mondjuk ketten esnek el egyszerre, és az egyik meghal, akkor a rendezők rögtön tudják, ki melyik versenyző. Morbid. Ám a szervezők tudják, mit csinálnak – százéves tapasztalattal a hátuk mögött már jó néhány nehéz helyzetet oldottak meg, és mindegyikből tanultak valamit. Bitter is sokat tanult – például azt, hogy félni nem kell, de óvatosnak lenni nem árt.

Meg kell tanulni az esés fortélyait

Tisztában van ezzel mindenki, aki technikai sportra adja a fejét, a gyorsaságimotoros-vb 125 köbcentis kategóriájának éllovasa, Talmácsi Gábor mégsem örülne, ha kötelező lett volna aláírni a végrendeletét, mielőtt motorra ül. Nyomasztónak, sokkolónak tartja, ugyanakkor belátja, biztosan nem véletlenül vetődik fel a téma. Szerinte azonban a sebesség nem feltétlenül függ össze a veszéllyel. Esett ő már 50 km/órás sebességnél is akkorát, hogy majdnem meghalt, és 200 km/órával olyan kicsit, hogy utána leporolta magát és úgy érezte, mintha csak a küszöbben botlott volna meg a konyha és a nappali között.

„Meg kell tanulni esni, mert minket, motorosokat semmi sem véd meg. Nincs olyan kabin, mint a Formula–1-ben, csak magunkra számíthatunk” – mondta Talmácsi, aki pályafutása legnagyobb bukását 2000-ben produkálta Carole-ban, egy Európa-bajnoki futamon. Edzésen történt, Talma elhagyta a fékbetétjét, jött a célegyenes végi hajtűkanyar. Belepumpált egyszer-kétszer a fékbe, hátha levegős, de ez annyit használt, mint halottnak a csók. Rövid volt a sóderágy, tudta, a korlátig biztosan nem áll meg.

„Talán egy pillanatra sokkot kaptam, aztán viszont reflexből lefektettem a gépet. Tudtam, el kell esnem, hogy ne legyen nagyobb baj, hogy ne menjek neki tiszta erőből a korlátnak.” Nem ment neki, és

bár egyetlen csontja sem törött el, másnap minden izma fájt, és azt az egy-két másodpercet, amely során látszólag nem sok minden történt, de a fejében úgy kergették egymást a gondolatok, mint egy vérre menő futóversenyen, senkinek sem kívánja.

Mindegyik baleseténél eszméleténél volt

Baumgartner Zsolt Monzában került a legvadabb kutyaszorítóba. Több mint 20 G-s terhelés hatott rá abban a pillanatban, amikor Giorgio Pantano váratlanul oldalról telibe találta az autóját. A versenygép kilyukadt, az egészben a kiszámíthatatlanság volt a legrosszabb. Nem számított rá, hogy a kanyarból kifelé jövet valaki magával rántja.

„Szerencsére ennél veszélyesebb helyzetem még nem volt. Mindegyik nagy balesetemnél mindvégig eszméletnél voltam, általában tudtam tenni valamit, hogy csökkentsem a veszélyt” – mondta Baumgartner.

Félni azonban nem félt, sőt, azt mondja, Indianapolis nem veszélyesebb a monzai és a spái pályánál, vagy például a montrealinál, amelyen Robert Kubica pokoli balesetet szenvedett. Az egyetlen magyar Formula–1-es pilóta szerint minden azon múlik, milyen szituációban történik a baleset, nem pedig a versenypálya karakterén.

Baumgartner elárulta: a szuperlicenc megszerzésének (csak ezzel a z engedéllyel lehet szerepelni a Formula–1-ben) nem feltétele a végrendelet, „csak” a megfelelő vezetési tudás. Aztán hogy a különböző csapatok szerződéseiben mi van, az csupán rájuk tartozik.

Dakaron biztosítást kötnek a versenyzők

A Dakar-rali indulói először furcsállták, hogy az adminisztratív gépátvételkor meg kell adni, hány kiló az ember, hány centi (elfér-e a helikopterben, vagy kisrepülőgépen), hogy hova szállítsák, ha megsérülne, netalán meghalna.

Szalay Balázs már kilencszer vágott neki a Szaharának a sivatagi show-n, arcizma sem rezzen, automatikusan tölti ki a papírokat. Az Országos Baleseti Ambulanciával vette fel a kapcsolatot a csapat, ha baj van, fogadják a dakarosokat, de szerencsére erre eddig még egyszer sem volt szükség rá.

A fentihez hasonló ceremónián kell átesni minden sivatagi Világkupa-verseny előtt is, úgyhogy a terepralisok számára egyáltalán nem szokatlan ez a módszer.

„Szerintem ha egy szervező cég ragaszkodik a végrendelet elkészítéséhez, azzal csak elrettenti, visszariasztja a versenyzőket. A Dakaron nincs szó ilyesmiről. Van biztosítás, amely tartalmaz bizonyos dolgokat a nevezési díj fejében.”

Az is igaz, a Dakaron szerződésben rögzítik, meddig keresik az embert a sivatagban, hogyan mentik, sőt az alapszabály arra is figyelmeztet, hogy a rendezők nem tudják mindentől megóvni az autóst. A tűzálló ruhában is megéghet, és ártalmatlan helyzetben is felborulhat. De ez nemcsak az autósportban van így, a közúti közlekedésben is.

Nem szabad pánikba esni

Besenyei Péter 36 éve repül – a sors sokszor sodorta már kritikus helyzetbe. Volt, hogy megállt a motorja, előfordult az is, hogy kigyulladt. Persze ez még berepülő pilótaként történt meg vele, nem pedig a műrepülő-pályafutása során. Hogy mit tett ilyenkor? Nem esett pánikba. Feladatként fogta fel a történteket, próbált megoldást találni. Mindig sikerült.

„Az úgynevezett veszélyes helyzetekben nincs helye pániknak, csak tesszük a dolgunkat. Más kérdés, hogy utólag elgondolkodik az ember azon, hogy talán rosszabbul is elsülhetett volna a dolog. De szerintem a közúton naponta kerül olyan helyzetbe az ember, hogy egy méteren, esetleg egy másodpercen múlik az élete.”

Besenyei elárulta, neki van végrendelete. Ennek azonban semmi köze sincs a repüléshez, inkább ahhoz, hogy ha az ember elmúlt húsz-, harminc-, negyvenéves, és szeret valakit, akiről gondoskodni szándékozik, akkor felelősségteljes döntéseket kell hoznia.

Ezen áll vagy bukik minden, a pályán kívül és belül egyaránt: a felelősség vállalásán.