„Vége az ámokfutásnak”

…és Janics Natasa keresztbe fekteti maga előtt a lapátot.

Feladta.

Hatvan, talán hetven métere van még a célig. A mezőny java elhúz mellette, Benedek Dalma elöl kicsit megszorítja még Kovács Katalint, de behozni már nem tudja. Kovács győz, és örömében nagyot csap a levegőbe. Janics Natasa kényelmes csapásokkal halad el a bóják között, egy századmásodperccel még így is megelőzi Kollár Zsófiát – legalább nem lett utolsó. Drámára számított mindenki, de ami történt, több mint megdöbbentő.

Hiszen nem volt semmi jele Janics Natasa majdani tragédiájának. Vidáman, mosolyogva melegített, mozdulataiból szinte áradt az önbizalom.

Bizonyítani akart, bizonyítania kellett.

Másfél hónapja dobott követ a sportág csendes vizébe, amikor váratlanul otthagyta addigi edzőjét, Fábiánné Rozsnyói Katalint – Szegeden folytatta a felkészülést az Európa-bajnokságra. A szigoráról (is) ismert edzőnő egy-egy nyilatkozatában oda-odapiszkált hűtlenné vált versenyzőjének, aki azonban nem reagált: a vízen akart válaszolni. Az korábban is tudható volt, hogy a szegedi válogatón össze kell csapnia Kovács Katalinnal, aki Fábiánné keze alatt a csapattársa volt, ám a zajos válás jó adag pikantériát kölcsönzött a versenynek, amelynek a tétje a presztízs mellett az volt, hogy a K–1 500-as (olimpiai) szám győztese indulhat az Európa-bajnokságon.

Gyűlt is a nép rendesen a Maty-éren, mire a szombat délutáni futamok elkezdődtek, legalább ezren ültek a lelátón. Hiába ígérkezett csemegének férfi K–1 500 méteren Vereckei Ákos és Benkő Zoltán összecsapása – ezen a napon ők csak statiszták lehettek.

Kovács Katalin kontra Janics Natasa, vagy Fábiánné Rozsnyói Katalin kontra Janics Natasa. Ahogy tetszik. Emellett jelentéktelenné zsugorodott a tény, hogy Benedek Dalmát sem szabad leírni az esélyeseket emlegetve.

Ez a szám most tényleg több volt hétköznapi versenynél.

Negyed négy – rajt! Fél távnál fej fej mellett halad Kovács és Janics, Benedek kicsivel, a többiek sokkal maradnak le mögöttük. A közönség tombol, biztatja Janicsot, ám Kovács százötvennel a cél előtt beleerősít, elhúz fél hajóhossznyival.

Janics Natasa keresztbe fekteti maga előtt a lapátot.

Feladta.

Kovács Katalin boldogan száll partra, nevetve kiáltja: „Vége az ámokfutásnak. Végre!”

Rengetegen veszik körül, szemlátomást nem csak a győzelem miatt megkönnyebbült:

„Nagyon jó, hogy végre tudom, milyen feladatok várnak még rám a nyáron. Pont került az utóbbi másfél hónap hercehurcája végére. Erre a versenyre elsősorban mentálisan volt nehéz felkészülni. A táv végén érzékeltem, hogy valami történt, de nem tudtam, mi, annyira csak arra összpontosítottam, hogy elsőnek érkezzek célba.”

Kovácsot most nem nehéz szóra bírni, végtelen türelemmel válaszol a kérdésekre, Janics Natasa azonban hátat fordít a hozzá közeledőknek, és besiet az öltözőbe. Néhány perc múlva elsétál a zuhanyozóba, hiába kérdezgetjük, nem felel, később, a visszaúton sem mond semmit. Az ajtó előtt álló szegedi szakosztály-igazgató, Petrovics Kálmán valamivel beszédesebb, szerinte Janics mentálisan omlott össze.

„Érezte, hogy nem éri utol Kovács Katalint, és inkább megállt – magyarázza. – Nagy volt a tét, agyonnyomta őt. Az utóbbi hetekben látott formája alapján bíztunk a győzelmében, csalódottak vagyunk.”

A kérdésre, nem lett volna-e célszerűbb tovább harcolni, hiszen ha szoros versenyben második, az érv lehet arra, hogy szerepet kaphasson valamelyik páros vagy négyes számban, a válasz egy határozott „dehogynem”… Aztán Petrovics hozzáteszi: azután, hogy elhagyta Fábiánné Rozsnyói Katalint, Janics Natasának másodikként semmire sem lenne esélye.

Kisvártatva megint felbukkan egy pillanatra Janics is, és odavet egy mondatot: „Nincs mit

magyarázni, most ő volt a jobb…”

És újra eltűnik.

Nem akar, talán nem mer beszélni.

Ami talán lehangolóbb, mint az a pillanat, amikor keresztbe fektette maga előtt a lapátot.