Erre senki sem számított

A melbourne-i világbajnokság azt bizonyítja, hogy Ratko Rudic a lehető legjobban keverte a kártyákat. A dobogó tetején ugyanis Horvátország állt, amire senki sem számított.

Ratko Rudic a montreali világbajnoksághoz képest hét helyen változtatott, de a kontinensviadalon részt vevő együttest is felforgatta – a Belgrádban jártak közül is csak heten „érték meg” a melbourne-i tornát. De Rudic nem fiatalított, hanem több idősebb játékost is visszahívott, köztük Zdeslav Vrdoljakot, akit már mindenki elfelejtett, és aki március 15-én már betöltötte a 36. életévét. Nos, Vrdoljak nemhogy nem égett le, hanem a legtöbb gólt szerezte együttesében, emberelőnyben a hét rádobott labdájából hat utat talált a kapuba. Vrdoljak tagja volt az 1996-os olimpián ezüstérmet szerző gárdának, csakúgy, mint a center Igor Hinic, aki a 32. életévében jár. Kettőjükön kívül a kapus Frano Vican, Teo Djogas, Mile Smodlaka és Samir Barac is betöltötte már a harmincat, az igazán fiatalokat Andro Buslje (1986), Maro Jokovic (1987), Pavo Markovic (1985) és Miho Boskovic (1983) képviseli.

A horvátok a csoportmeccseken még nyögvenyelősen győzték le Ausztráliát (10–9) és az Egyesült Államokat (10–8), aztán a negyeddöntőben lemosták Oroszországot (13–3), majd a fináléba jutásért Szerbiát (10–7). Az eredmény sokakat meglepett, így a magyar játékosokat is. Gondolataikban talán már a spanyolok ellen nehezen megnyert elődöntőben is helyet kértek a horvátok: hoppá, ezek milyen erősek lehetnek! Erősebbek azoknál a szerbeknél, akik a legutóbbi négy világverseny döntőjében legyőztek minket?

Nos, erősebbek voltak, legalábbis a finálé elvesztése ezt jelzi. A hosszabbításban, 9–8-ra elvesztett aranymeccs után Kemény Dénes tett egy olyan nyilatkozatot, amellyel arra utalt, hogy a játékosok már előre túlságosan tisztelték a horvátokat. Persze tényleg jól pólóznak, hárman két méter fölé nőttek, és csak öten alacsonyabbak 195 centinél, de a magyar csapatnak összességében jobbnak kell lennie náluk.

De nem tudott erősebb lenni. Nem, mert ezúttal csak Kiss Gergely játszott jól a fináléban a kulcsjátékosok közül, rengeteg

helyzet maradt kihasználatla nul, a negyedik negyedben kétszer sem tudtuk megragadni a kiabáló alkalmat a győzelem biztosítására. Az alapemberek közül a vb-n a legegyenletesebben teljesítő Biros Péternek is éppen vasárnap nem landoltak a hálóban a labdái, a csoportmeccseken brillírozó Kásás Tamás az elődöntőben és a döntőben nem tudta a legjobb formáját futni, Benedek Tibor pedig mindössze három gólig jutott a hat mérkőzésen, nem tudta elkapni a fonalat a világbajnokságon. A két center, Molnár Tamás és Kis Gábor sem tudott pluszt adni, ellenben megtette a magáét Madaras Norbert, Varga Dániel és Szívós Márton – szerencsétlen dolog, hogy mindenki Szívós 7–6-os magyar vezetésnél kihagyott ziccerét fogja megjegyezni, és a győzelem elszalasztásának fő motívumaként emlegetni. A magyar csapat hiába lőtte magasan a legtöbb gólt (84) a mezőnyben, ráadásul a legjobb hatékonysággal, mégis lemaradt az aranyéremről.

Kemény Dénes játékosai nem tudtak felpörögni a döntő szakaszra, ellentétben a horvátokkal, akik mérkőzésről mérkőzésre javultak. Ez volt a negyedik fináléjuk (a korábbiak: 1996 – olimpia, 1999, 2003 – Európabajnokság) és az első aranyérmük. Ratko Rudic pedig elmondhatja magáról, hogy harmadik csapatával győzött világbajnokságon, hiszen 1986-ban Jugoszlávia, 1994-ben Olaszország szakvezetőjeként ugorhatott ruhástól a vízbe.