Szereti csinálni

A belgrádi Arenában, az asztalitenisz Európa-bajnokság színhelyén a tizenkettes asztal a hatalmas csarnok egyik eldugott sarkában áll, távol a centerpályáktól. (A belgrádi Arénáról annyit kell tudni, hogy a budapestire hasonlít, csak a nevében nincs benne a „sport-” félszó, ellenben valóban alkalmas sportesemények rendezésére.)

Ez az asztal olyan, mint a tizenkilences vágány a Nyugati pályaudvaron: csak az megy oda, akinek tényleg ott van dolga, nézőt az épp ott játszó csapatok drukkerein kívül nem nagyon lát. Pedig néha nagy dolgok zajlanak ott, ahogy néhanap a tizenkilencesre is befut egy InterCity.

Vasárnap késő este például már alig néhány asztalnál folyt a játék, a Challenge-divízió (azaz a másodosztály) negyeddöntői közül a hosszabbak még zajlottak éppen, mikor az említett tizenkettesen két erősen középkorú úriember odaállt varázsolni egy jót. Mintha egy csapásra húsz évet mentünk volna vissza az időben: az ötszörös világbajnok, a 41 éves Jörgen Persson, és a még nála is hárommal idősebb kínaiból lett olasz, az egykor remek Yang Min harcolt azért a svéd-olasz meccs döntő csatájában, hogy valamelyikük a legjobb húsz közé vezethesse az övéit.

Ez aztán Perssonnak sikerült (sima három szettben verte régi nagy ellenfelét, majd, immár harmadik emberként egészen a Challenge-divízió első helyéig jutott a döntőben a magyarokat verő csapattal). Azonban sokakban ott motoszkált a kérdés: mi szüksége van egy ötszörös világbajnoknak arra, hogy annyi hatalmas siker után két ifjonccal az oldalán egészen az „a világ tizenhetedik legjobb férficsapata” címig küzdje magát néha megalázó vereségek (mint például az olasz Bobocicától elszenvedett 2:3) közepette, a tizenketteshez hasonló, eldugott asztalokon.

A választ, ha jól emlékszem, Tóth Krisztina adta meg. „Hát istenem, szereti csinálni.”

Ilyen egyszerű.