A futball alapja

Az örök példa Anglia. Ott sem mindegyik meccs igazán szemkápráztató, a labda többnyire nem táncol valamelyik játékos fülén, a közönség mégis remekül szórakozik, mert mindig történik valami a pályán. Egy szikrázó összecsapás, egy bravúros becsúszás, egy egészséges lövés, bármi, ami a futball tartozéka, és teljesítményt igényel.

Ha jól belegondolunk, akkor tulajdonképpen ez az alap.

Néhány éve a Debrecen remek mérkőzést játszott Wolfsburgban, és bár kikapott, kemény ellenefele volt a Bundesligában edződő német csapatnak. A meccs után az egyik játékos azt nyilatkozta, hogy ha a magyar bajnokságban hétről hétre ilyen iramban játszanának, jóval előrébb tartanának, és talán meg is nyerik ezt a mérkőzést. Hát igen: ki tiltja meg, hogy bárki is óriási iramban, töretlen küzdőszellemmel futballozzon a magyar pályákon?

A kérdés költői persze, hiszen nyilvánvalóan senki, ám mégis a legtöbbször éppen azon a téren maradunk alul a nemzetközi porondon, amely nem függ a tehetségtől és a képességektől. Akadnak ráadásul olyan mérkőzések, amelyek bizonyítják, hogy ezek az igények távolról sem teljesíthetetlenek. Szombaton például Gyirmóton a Győr–ZTE meccsen a talaj felázott, csúszott, a tócsákban olykor elakadt a labda, ám a két csapat ennek ellenére a szezon egyik legjobb mérkőzését produkálta. A közönség egyetlen pillanatig sem unatkozott, a játékosok üresjárat nélkül küzdöttek, hajtottak, kiadtak magukból mindent, amire csak képesek voltak.

Ebből nem az a tanulság, hogy lám, így is lehet játszani, hanem az, hogy csak így szabadna. Arra pedig gondolni is rossz, hogy ezt a meccset ezért kell kiemelni a fordulóból: talán éppen akkor beszélhetünk egyszer jelentősebb fejlődésről, amikor ez a mentalitás szót sem érdemel majd.
Mint már mondtuk: tulajdonképpen ez az alap.