Mézesmadzag Rijekában

Régen történt már, hogy annyira ne érdekelte volna a magyar játékosokat és a közvéleményt a jugoszlávok elleni vereség, mint 1979 májusában, az első alkalommal megrendezett férfi vízilabda Világkupa utolsó fordulójában, Rijekában. A kapuba a tatabányai Hauszler Károlyt állította be Gyarmati Dezső szövetségi kapitány, hiszen a legendás kapus, Molnár Endre helyettese, Cservenyák Tibor nem utazott el a helyszínre, mint ahogy további két montreali olimpiai bajnok, Faragó Tamás és Sárosi László is hiányzott.

Sudár Attila kezdte meg az amerikaiak puhítását

Távollétük ellenére Világkupa-győztesként vártuk az utolsó napot, és bár az illendőségből lejátszott meccsen 4–1-re nyertünk a negyedik negyedben, a végeredmény 8–7, oda. Na, és? A jugoszlávoknál három későbbi szövetségi kapitány tündökölt, így Ratko Rudic, Zoran Roje és Nenad Manojlovics, ám a magyar legénység 11 pontot gyűjtve végzett az élen, minimális különbséggel megelőzve az amerikaiakat és a jugoszlávokat.
Gerendás György már akkor különleges egyéniség volt, és az amerikaiakkal vívott mérkőzés után nem mindennapi ötlettel rukkolt ki: mézesmadzagot készített, amelyet végighúzott a medenceparton.

„A történet előzménye, az amerikaiak ellen mindenképpen nyernünk kellett, hogy az utolsó fordulónak ne legyen már tétje – mondta Gerendás György. – Ehhez képest remekül pólózott a rivális, az istennek sem tudtuk áttörni a védelmét. Végül éppen Sudár Attilának sikerült, aki remek bekk volt, de nem a góljairól híresült el. Ő kezdte meg a puhítást, végül nyertünk, és az utolsó meccstől függetlenül miénk lett a Világkupa. A madzaghistória igaz, bár azt nem tudom megerősíteni, hogy be is kentük-e. Mindenesetre jeleztük, hogy nincs már hely több méznek a madzagon.”
Gerendás hozzátette, hogy az 1978. évi világbajnokság csalódása (úgy szerzett ezüstérmet a csapat, hogy egyszer sem kapott ki) tüzelte a játékosokat, akik bizonyítani akarták, hogy tilos leírni őket.
Sikerült nekik.

Annál kevésbé vagyunk büszkék a következő két Világkupára, amelyeken hatodik, illetve hetedik hely jutott a csapatnak. Mayer Mihály látta el a kapitányi teendőket, 1981-ben Bolvári Antal, 1983-ban Gyarmati Dezső segédletével. Az újonnan alakuló együttest bátortalannak nevezte Mayer, a jelenlévő külföldiek pedig csodálkoztak: azt hitték, sokkal szélesebb a magyar utánpótlásbázis. De legalább nyertünk háromszor, ellenben 1983-ban Los Angelesben nyeretlenül, négy döntetlennel és három vereséggel a tarsolyunkban kötöttünk ki az utolsó előtti helyen, a sereghajtó Kubával azonos pontszámmal. Pedig olyan hírességek taposták a vizet a mezőnyben, mint Budavári Imre, Csapó Gábor, Gerendás György, Horkai György és Sudár Attila. Az már nem osztott, nem szorzott, hogy kapusunkat, Cservenyákot az első negyed utáni szünetben – reklamálás miatt – kiállították a szovjetek elleni, utolsó derbin.

Dala Tamás borotvája működésbe lépett

Ezen a ponton el is értük a legnagyobb mélységet, a szövetségi kapitány pedig a következő magyarázatot adta: „Los Angelesbe a Világkupa rajtja előtt tíz nappal érkeztünk… A játékosok a világtól elzártan éltek, idegileg kikészültek. Fizikailag nem lehetett formában tartani őket. Ez az együttes egy évben csak egyszer van csúcsformában. Így volt ez tavaly és tavalyelőtt is…” Később így folytatta: „Sajnos az utóbbi időben hozzászoktattuk a közönséget a kisiklásokhoz. Sőt már a csapat számára sem idegen a sikertelenség. Én magam a Világkupát eleve nem tartottam fontosnak. Számunkra az idén az Európa-bajnokság az igazi értékmérő.”
Nos, Mayer Mihály szavai hamarosan a gyakorlatban is megerősíttettek, és a római Európa-bajnokságon a második helyre futottak fel a magyarok.

A nyolcvanas évek azonban ettől függetlenül a válság jegyében teltek, hirtelenjében az 1989. évi Európa-bajnoki kilencedik helyet említhetjük meg. Noha ilyen-olyan érmek csurrantak-csöppentek, az aranyínség egészen 1995-ig tartott. Tizenhat év és négy hónap telt el, mire újra a dobogó tetején állt a válogatott valamelyik világversenyen: az 1979. évi utolsó sikert az 1995-ben Atlantában megrendezett 9. Világkupán elért győzelem követte. A kispadon Horkai György ült, akit Mayer Mihály fegyelmezetlensége miatt kihagyott a csapatból 1981-ben, és később is fejtörést okozott neki, hogy beállítsa-e... Nos, 14 évvel később Horkai kapitányként nyert, a döntőben az olaszokat vertük meg 11–10-re, úgy, hogy az azzurrik 4–1-re megléptek, 10–10 után Gyöngyösi András vitte be a döntő találatot. A maiak közül két tini, Fodor Rajmund és Kásás Tamás is ott gürcölt a vízben, mindketten két gólt szereztek a fináléban.

„Erre vártam két és fél éve. Hogy lássam, amint egymásba kapaszkodva, négykézláb vonatoznak a medence szélén, hogy lássam azokat a földöntúli boldogságot árasztó arcokat, hogy lássam, milyen az, amikor győz a csapatom. Győz egy rangos, világszínvonalú tornán” – mondta Horkai György a diadal másnapján.
A kapitány ráadásul tett egy ígéretet 1993-ban, amely szerint levágatja a bajuszát, ha világversenyen nyer együttese. Persze hogy számon kérték rajta, és ő szívesen szabadult meg a szőrzettől a finálé estéjén. Nagy áldozatot hozott, hiszen 1974 óta hordta a bajuszt, amelyet Dala Tamás borotvája szedett le.

Egy évvel eltolt vízbe dobás

Horkai az 1996-os olimpiáig vezette a nemzeti csapatot (a negyedik helyen zártunk), majd a következő esztendőben elkezdődött a máig tartó Kemény-éra. Ennek egyik nívós terméke az 1999. évi Világkupa-siker, amely egy hónapon belül követte az Európa-bajnoki győzelmet.
S bár a nyitányon a csapat vesztett az olaszok ellen (8–10), utána végigtarolta a mezőnyt. Abban az esztendőben a következő statisztika díszelgett a gárda neve mellet: 36 mérkőzés, 32 győzelem, 1 döntetlen, 3 vereség.
Beszédes számok.

Közvetlenül a döntő után Kemény Dénes szárazon állt a parton, mert azt kérte a játékosoktól: most ne dobják be, inkább majd jövőre. A helyszín Sydney volt. Egy év múlva, 2000-ben olimpiát rendeztek. Hogy hol?
Úgyis tudják…