Lehetne itt is valami Amerika

– Elöljáróban szögezzük le, az Egyesült Államok egyetemi sportja nem hasonlítható a hazai, de még a nyugat-európai országok egyetemi sportéletéhez sem – mondta Váczi János. – Noha odaát ez az amatőr szféra, működési logikája a profi látványsportokét idézi, ennek megfelelően a mi számunkra horribilisnak tűnhetnek a benne mozgó összegek. Az Indiana férfi kosárlabdacsapatának korábbi szakvezetője, Mike Davis, például, kilencszázezer dollárt, azaz 193.5 millió forintot vághatott zsebre évente – némiképp hasonló konstrukcióban, mint a magyar labdarúgó-válogatott szövetségi kapitánya, Lothar Matthäus.

– Mielőtt erre rátérnénk: hol helyezhető el az Indiana University a nagy amerikai állami egyetemek sorában?
– A felső középkategóriához tartozik, és éppúgy kemény harcot vív a hallgatókért, mint bármelyik intézmény. A diákok megszerzésének egyik eszköze a sport; a sportösztöndíjak ugyanis azok számára is elérhetővé teszik a rangos egyetemeket, akiknek a családi kasszából egyébként nem futná a tanulásra. Kimutatható összefüggés van a sportsikerek és a jelentkezők száma között: az egyetemi bajnokságokban győztes intézményekbe mindig óriási a túljelentkezés a következő iskolaévben.

– Honnan van minderre a pénz?
– Az egyetemeken a sportklubok önálló gazdálkodási egységként működnek. A bevételeik alapvetően az amerikai futballhoz és a kosárlabdához, azok jegyeladásaihoz és a televíziós közvetítési jogokhoz kötődnek. Egyetlen adalék: a középső országrész nagyobb egyetemeit tömörítő Big Ten ligában versenyző amerikaifutball-csapatok átlagban hetvenkétezer néző előtt játsszák a meccseiket.

– Nem úgy az Indiana!
– Ez igaz, és éppen itt kezdődtek a problémák, az utóbbi hat esztendőben a Hoosiers hazai fellépéseire átlagban "csak" harminchatezren voltak kíváncsiak, s az előző évadban 28 377-re zsugorodott e szám, ami 1962 óta a legalacsonyabb. Hiába rendelkezett az 1998–99-es tanévben még az indianai egyetemi klub 7.7 millió dolláros tartalékkal, 2001–2002-re már 3.1 millió dollár volt a mínusza.

– Ismerős alaphelyzet mifelénk is, amikor a kiadások túlszaladnak a bevételeken…
– S ezt még megfejeli, hogy horribilis összegeket emésztettek fel a munkaszerződések felbontása után járó végkielégítések. A legdrágább mulatságnak a korábbi sportigazgató menesztése bizonyult, akivel 2001-ben ötéves megállapodást kötött az egyetem. Neki 2002 novemberében köszönték meg a munkáját, cserébe 839 ezer dollárt, tehát mai árfolyamon 180 millió forintot vághatott zsebre. De nem járt rosszul a legendás kosárlabdatréner, Bobby Knight sem, akit 2000-ben küldtek el, de a korábbi szerződése miatt a mai napig félmillió dollárt, azaz 107.5 millió forintot kasszíroz évente az Indianától.

– S mi történik, ha nem jut a pénzéhez?
– Erre még nem volt példa, egyetlen neves intézmény sem engedheti meg magának, hogy nem fizeti ki a szerződésben meghatározott összeget.

– Lothar Matthäus példáját említette.
– Igen, meglepően hasonló a konstrukciójában, sőt még öszszegszerűségében is a német szakember és Mike Davis kosártréner fizetése. Az utóbbinak kétszázötvenezer dollár, vagyis ötvennégymillió forint volt az éves alapfizetése, amelyet az egyetem huszonötezer dolláros, tehát 5.4 millió forintos költségtérítéssel egészített ki. A tréner összesen kilencszázezer dolláros juttatásából hiányzó részt a rádiós és tv-közvetítési díjakból, illetve a sportszergyártókkal kötött szerződésekből pótolták ki. S ha még így sem érte volna el az összeg a garantált éves fizetést, akkor az egyetemnek kellett volna zsebbe nyúlnia és kifizetnie a különbözetet. Ez persze sok pénz, de nem szabad elfelejteni, hogy az NFL- vagy NBA-edzők esetében még ennél is jóval nagyobb összegekről beszélhetünk. Matthäus fizetése – ebből is látszik –, bár itthon sokak számára irreálisan magasnak tűnik, nemzetközi összehasonlításban egyáltalán nem kiemelkedő.

– Az MLSZ esetében ismerjük a könyvvizsgálói diagnózist, de nyomai sem látszanak a kríziskezelésnek. Mi volt a kulcs az Indianán?
– Mindenekelőtt egy válságmenedzser kinevezése, aki az üzleti életben ismert gyakorlatnak megfelelően a kiadások harmincöt százalékos csökkentése mellett a bevételek látványos növelésére törekedett. Új szponzori szerződést kötött az adidasszal, az ajándéktermékeket forgalmazó boltot külső üzemeltetésbe adta, növelte a hazai kosármeccsek számát.

– Mert?
– Noha a kosárlabdából származó bevételek kiszámíthatóan folytak be, a meccsszám növelése önmagában is mérkőzésenként kétszáznyolcvanötezer dolláros, tehát hatvanegymillió forintos bevételt jelent. Az új digitális eredményjelző révén a marketingbevételek 250 ezer dollárral, azaz ötvennégymillió forinttal emelkedtek. Emellett az oldalvonalak melletti sajtóhelyeket megszüntették, és ezzel hetvenkét összehajtható széket tudtak a vonalak mellett elhelyezni, amelyeket párban értékesítenek, mégpedig tizenötezer dollárért, azaz 3.2 millió forintért.

– Azaz volt rájuk kereslet…
– Hetven helyet azonnal eladtak, kettőt visszatartottak promóciós célra. Az egyetem rangját jelzi, hogy sikerült egy száz emberből álló adományozói kört toborozni, amelynek tagjai egyenként tízezer dollárt adtak a sportklubnak. Ezután megszerveztek egy ötezer dolláros adományozói kört is, javarészt a volt diákokat és a szurkolókat megcélozva. Az adakozók kapnak bizonyos kedvezményeket, a motivációjuk mégsem ez: egyszerűen büszkék a csapatra, és szeretnének a sportsikerek részeseivé válni.

– Mifelénk azért nehezen képzelhető el, hogy a drukkerek húzzanak ki a bajból egy klubot!
– Ez igaz, amiképpen az is tény, hogy az amerikai egyetemi modell nem alkalmazható egy az egyben a magyar profisportra sem, hiszen a honi egyesületek gazdálkodásában manapság még sem a jegyeladás, sem pedig a tévéjogokból származó bevétel nem számottevő. Ugyanakkor az üzleti törvényszerűségeket előbb-utóbb itthon is érvényesíteni kell, ha a saját lábukon megálló, gazdaságilag erős csapatokat, egyesületeket, illetve látványsportot akarunk.

– Szép álom.
– Most még annak tűnik, de a piaci logikát, illetve az előbb említett két legfontosabb bevételi forrást nem lehet a végtelenségig mellőzni. Magyarországon akkor lesz piaci alapú versenysport, ha a sporteseményekre, például a futballbajnokikra rendszeresen több tízezer fizető néző látogat ki. Az amerikai egyetemi sport működéséből azonban sok remek ötletet át lehet, sőt, át kellene venni a magyar egyetemi sport talpra állítása érdekében.

– Amikor arról hallani, hogy néhány felsőoktatási intézményben már a szénszünetet fontolgatják, és az alapvető feladatokra sincs pénz, ez merész tervnek mondható.
– Önerőből a feladat, persze, megoldhatatlan, hiszen itthon, sőt egész Európában sincsenek olyan húzósportágak az egyetemeken, amelyek kitermelnék az önálló működéshez szükséges milliókat. A minőségi egyetemi sportprogramra elsősorban állami közreműködéssel és szponzori hozzájárulással lehet előteremteni a fedezetet, ám ez nem lenne kidobott pénz, hiszen jövőre már kétszáznegyvenezer hallgató tanul a nappali tagozatokon. Ez az a generáció, amelynek tagjai gyerekként már nem vehettek részt a korábban összeomló szocialista nagyegyesületi sportrendszerben, a kilencvenes években pedig alig volt lehetőségük, hogy az akkori, fejletlen szabadidősport-piac kínálatából válasszanak. A Nemzeti Sportpáholy felkérésére a Magyar Egyetemi-Főiskolai Sportszövetség közreműködésével jómagam voltam a kidolgozója annak az átfogó programnak, amelynek célja, hogy emelkedjen a rendszeresen sportoló hallgatók száma. A projektbe a budapesti, a keleti és a nyugati régióból összesen nyolc felsőoktatási intézmény kerülne be az első évben, négy sportággal: kispályás focival, kosárlabdával, röplabdával és aerobik-kondícionálással.

– No, de mégis: mennyi pénz kellene az induláshoz?
– Idén – a korábbi sportfejlesztési programok működéséhez hasonló logika alapján – ötszázmillió forintot kell előteremteni; a források pályázati úton kerülnének a részt vevő intézményekhez. A háromlépcsős versenyrendszer mellett a magyar egyetemi sportot néhány látványos esemény is népszerűsíthetné; érdemes lenne Budapestre hozni, és a Dunán megrendezni, az Oxford–Cambridge regattát, 2007-ben pedig meg kell pályáznunk a 2013-as universiade megrendezését, ami a nyolcéves program méltó megkoronázása lehet. És azt sem szabad elfelejteni, hogy egy sikeres universiade remek főpróbája lehetne a budapesti olimpiának is.