Döme, ez a harc sem lesz a végső!

Az mindenesetre sokat elárul egy ifjú focistajelölt képességeiről, ha klubjának a vezetői már tízéves korában szabálysértéseket követnek el érte: az Aszfaltútépítő ugyanis nemcsak a hírnevét, hanem magát a futballistát is öregbítette, tízévesen tizenkettőnek írták be a jegyzőkönyvbe, hogy játszhasson.
A mai húszasok-harmincasok számára Détári Lajos volt az a labdarúgó, akit egyszerűen imádtak. A már akkor is csekély anyagi erőforrásból gazdálkodó televízió (az az egy…) csupán az ő játékáért közvetítette például a Német Kupa döntőjét. Szabadrúgásgólja révén 25 esztendősen a Frankfurt és a Bundesliga sztárja lett.
Vajon mire vitte volna, ha idejében külhonba szabadulhat?

"Szerintem semmire – józanított ki bennünket Döme. – Így is nagyon rosszul jártam, hiszen én voltam az utolsó olyan játékos, akit csak kölcsönbe engedtek ki, Vincze István például már végleg mehetett ki a Leccéhez. Ez pedig nagyon sokat jelentett, elvégre így nem én döntöttem a saját sorsomról, azt tettem, amit az akkori sportvezetőség diktált."

A sportvezetők pedig elsősorban a pénzt tekintették alapvetőnek: Détári Lajosért iszonyatos összegeket kértek, ám néha nem kaptak. A Barcelona és a Juventus például spórolósabb volt, így az igazán sztárcsapatok helyett maradt a német Eintracht Frankfurt, a görög Olympiakosz és az olasz Bologna. Pedig a nyolcvanas évek végén Détári Lajos tényleg európai klasszis volt, háta mögött csodás meccsekkel és hihetetlen gólokkal.
"Na, azért később is becsúszott egy-két jó mérkőzés – mesélte tovább Döme. – Az egyik legemlékezetesebb kétségkívül az olasz bajnokságból való: kilencvenkettőben már az Anconában futballoztam, és hazai pályán három nullára vertük meg az Intert. Két gólt rúgtam, harmadszorra meg végigcseleztem a pályát, ám az utolsó pillanatban buktattak, szerencsére az egyik csapattársam a hálóba helyezett. A legszebb találatom viszont a lengyelek elleni volt, még nyolcvanhétből, amin öt háromra győztünk. Verebes József nyomatékosan kérte, minden szögből rúgjunk kapura. Bár elég kiszorított volt a helyzet, előbb a rövidet céloztam meg, huszonöt méterről, balról, ám az nem volt jó kísérlet. A bíró megismételtette a szabadrúgást, és a hosszúba már befért a labda. Szép gól lehetett, mert két hete az egyik görög tévében is levetítették…"
Tényleg szép gól volt, ám már csak emlék. Détári Lajosnak a jelenben kellene megfelelnie, és ez még nem mindig sikerül neki. Edzőként nem ért el jelentősebb eredményeket, magánemberként pedig rengeteg haragost szerzett a szókimondó nyilatkozataival.

"Negyvenkét éves múltam, és azt vallom, egy edzőnél negyvenöt után jönnek majd a sikerek – adott biztató előrejelzést az egykori klasszis. – Én egyelőre csak tanulom a szakmát. Már ha megengedik, hogy tanuljam, mert ugyebár a magyar pro-licences képzésre nemigen juthatok be… Amúgy tudom én azt magamról, nem vagyok könnyű eset. Ám azt vallom, egy embernek legyen kisugárzása, ossza meg a tömegeket. Szeressék vagy utálják, de tudjanak róla véleményt mondani. Sok olyan jelenség van a magyar futballban, amellyel nem tudok megbarátkozni. Itt, a Panszerraikosznál azért tiltottak el az edzői munkától, mert nem akartam az elnök embereit játszatni. Egy elnök ne szóljon ebbe bele! Mondja azt, hogy hülye vagyok edzőnek, és akkor elmegyek magamtól, de ne keressen kibúvókat! Az pedig még szebb, hogy már bejelentette az újságoknak: közös megegyezéssel szerződést bontottunk. Már bocsánat, de ha közös a megegyezés, akkor én miért nem tudok róla?"
Így könnyen előfordulhat, hogy Détári Lajos hazatér.
Harcolni itthon is tud eleget. ---- E ---- &