Még mindig tart a szerelem

Tizenöt éves kapitánysága során versenyzői öt olimpiai bajnoki címet (Polyák Imre, Varga János, Kozma István kétszer, Hegedüs Csaba – micsoda névsor!…), egy ezüst- és hét bronzérmet nyertek az ötkarikás játékokon, s nem mellesleg hozzátettek még tíz világ- és nyolc Európa-bajnoki titulust.
Szinte alig kell kérdést feltenni, az egykoron kiváló versenyzőből, mesteredzőből egymás után kerülnek elő a felejthetetlen történetek. Bőven van mire emlékeznie…

Jégtömlő és hintőpor

A birkózással kötött, egész életre szóló szerelme 1947-ben kezdődött, amikor a Ganz-gyár kapuján a fiatal lakatosinas megpillantott egy hirdetményt: "Aki erősnek érzi magát, jöjjön birkózni!"
"Imádtam sportolni. Dunapentelén futballista voltam, Pestre is úgy kerültem mint tehetséges labdarúgó, akinek állítólag csakis a fővárosban a helye. Később az ökölvívással is próbálkoztam, de rögtön az első edzésen úgy összevertek, hogy kék-zöld lett a szemem alja, és amikor hazamentem Pentelére, édesanyám azt mondta, látni sem akar többé, ha nem hagyom abba a verekedést. Aztán a gyárkapun megláttam a plakátot, s ugyan nem voltam különösebben erős, de gondoltam, jó lesz levezetni a fölösleges energiámat. Az első háború utáni magyar bajnokságon már el is indultam ifiben. Nehéz idők voltak, nem volt saját szerelésünk, akadt a klubnál három-négy mez meg néhány birkózócipő, azt adtuk egymásnak körbe minden mérkőzés előtt. Életem első versenyén nem sokat tudtam a birkózásról, ha azt kiabálták az edzők, hogy "Emeld fel!", felemeltem az ellenfelet, ha azt, hogy "Dobd el!", eldobtam. Persze úgy dobtam el, hogy pont nem lett belőle, de jó nagyot nyekkent. Aztán szép lassan belejöttem, két év múlva már nem volt igazi vetélytársam, fölényesen nyertem a bajnokságot szabad- és kötöttfogásban is."
Hogy melyik versenyzői pályafutásának legnagyobb sikere, vajon az olimpia bronzérem vagy a világbajnoki arany, ezt még a 75 éves legenda sem tudja eldönteni.
"A jokohamai világbajnokságon sorra nyertük az ezüstöket, Hollósi Géza szabadfogásban, Polyák Imre kettőt is, kötött- és szabadfogásban, Kozma bronzérmet. Az előző évekből nekem is volt két vébéezüstöm, már azt hittem, megint csak második leszek, ez a sorsom. A hármasdöntőben az orosz Tkacsev és a román Popovici volt az ellenfelem, hármunk közül nekem volt a legkevesebb hibapontom. A döntőben egy győzelemmel és egy döntetlennel nyertem meg az aranyat, az egész vébét pedig veretlenül zártam. Felejthetetlen, megható élmény volt, a világ végén, a távoli Japánban a dobogón állva nézni a magyar zászlót és hallgatni a Himnuszt. Nem volt rajtam teher, ekkor ugyanis már a válogatott edzője is voltam, és inkább azzal törődtem, hogy a fiúknak segítsek. Csak az utolsó pillanatban neveztem be, és felszabadultan, szinte játszva birkóztam végig, görcs nélkül. Talán ezért sikerülhetett végre aranyat nyerni."
Versenyzőként három olimpián vett részt, Helsinkiben sikerült felkapaszkodnia a dobogó harmadik fokára, pedig ekkor volt rá a legkisebb esélye.
"Sérülten, cipónyira dagadt térddel versenyeztem Helsinkiben. Az orvosok azt tanácsolták, véletlenül se lépjek szőnyegre, de én mindenképpen bizonyítani akartam. Pedig komoly baj volt, az olimpia után három hónapig gennyes váladékot szívtak le róla. Akkortájt még nem voltak injekciók sem, két módszerünk volt az olimpián a masszőrrel. Éjjel, míg én szundikáltam, ő virrasztott, és rendszeresen cserélte a térdemen a jegestömlőket, verseny előtt meg, hogy le ne léptessenek, hintőporral álcáztuk a nem kis duzzanatot. Ilyen körülmények közepette sikerült bronzérmet nyernem. A hármasdöntőben a szovjet Csimakuridzétől kikaptam egy ponttal, az iráni Tahti ellen már alig bírtam járni a fájdalomtól, de ha visszalépek, nem kaptam volna meg a bronzérmet, ezért fél meccset végigkínlódtam, csak azután adtam fel."

Szigor helyett tekintély

Helsinkiben még szabadfogásban, középsúlyban (79 kg) állhatott dobogóra, Jokohamában már kötöttfogásban, félnehézsúlyban (87 kg) volt sikeres. Kilenc szabad- és hét kötöttfogású országos bajnoki cím fűződik a nevéhez, úgy tűnik tehát, mindkét szakággal igencsak jó barátságban volt.
"Azokban az időkben még nem volt ilyen szakosodás, mint ma, nekem mindkét fogásnem kifejezetten jól ment. Idősebb koromban már kényelmesebb volt a kötöttfogás, nem kellett annyira figyelni a lábra támadásokra."
Már 1960-tól a kötöttfogású-válogatott edzője volt, négy évvel később pedig szövetségi kapitány, a tokiói olimpián már ő vezette a birkózókat. Ellentmondásos megfogalmazás, de "civilben", azaz nem birkózóként katonatiszt volt, jelenleg pedig nyugalmazott ezredes. A rengeteg siker mégsem a fegyelemnek, az elrettentő katonai szigornak volt köszönhető. Korán őszülni kezdett, s az őszülő haj már önmagában véve is tiszteletet parancsol, ráadásul annyira karizmatikus vezérnek bizonyult, hogy tanítványai gondolkodás nélkül rohantak volna vele a legnehezebb csatába is.
"Sohasem ordítoztam, nem káromkodtam a versenyzőimmel, mindent szépen nyugodtan megbeszéltünk. Remélem, ők is így látják, katonai szigornak nyoma sem volt. Azért tekintély ügyében sohasem voltak gondjaim, az volt a fiúk szavajárása, hogy "Vigyázz, hunyorít a mester!" Olyan hatalmas szerencsében volt részem, hogy kiváló sportemberekkel dolgozhattam. Sohasem kellett őket nógatni, mire én leértem az edzőterembe, ők már a gyakorlás megkezdése előtt csuromvizesek voltak az izzadságtól. Persze azok más idők voltak, rengeteg volt a birkózó, minden súlycsoportban sok remek versenyző tolongott, és nagy volt a rivalizálás."
Több nemzedék Gyuri bácsija versenyzői korszakából nem tudta eldönteni, melyik a legnagyobb sikere, szövetségi kapitányként eltöltött másfél évtizedes időszakából azonban az 1967-es minszki Európa-bajnokságra emlékezik a legszívesebben.

"A szovjetek úgy álltak hozzá az Európa-bajnoksághoz, hogy no most nyernek nyolc aranyat, aztán meglepődtek, amikor hármat is elcsentünk az orruk elől Varga János, Kiss Ferenc és Kozma István révén. Szenzációs volt! Öröm volt azokkal a gyerekekkel birkózni, együtt dolgozni."
Az idén még egy ünnepségre készülődik a Gurics család. Gyuri bácsi és felesége, Pásztor Erzsébet, az 1965-ös kézilabda-világbajnokság aranyérmes kapusa negyven éve házasok.
"A feleségem mindenkinek büszkén meséli, hogy – hol másutt, mint a tatai edzőtáborban – kinézett magának, aztán behálózott. Arra egyébként a későbbi években mindig ügyelnünk kellett az edzőtáborban, hogy ne lásson minket senki együtt, mert akkor jöttek volna a versenyzők, hogy nekik is szabad. Nem volt könnyű kibírni… Hatvannégy őszén összeházasodtunk, s három fiunk született, György, László és Attila. Ahogy sportpályafutásom során, úgy a magánéletben is hatalmas szerencsém volt. Csodálatos családot adott nekem a sors."

Tizennégy éve műtötték a térdét, protézist építettek be a teljesen elkopott porcok helyére, de azóta kerékpározik, úszik, és 75 évesen is követi az eredményeket sportágában. Lejár a birkózóversenykre, edzésekre, persze ma már csak kedvtelésből, szerelemből. Nem kis aggodalommal beszél a sportág mai helyzetéről.
"Nagyon megváltozott a birkózás. A versenyszabályok is mások, aki például az összekapaszkodást kitalálta és bevezette, hatalmas szamárságot követett el. Már miért kellene nekem leeresztett karral hagynom, hogy valaki átöleljen és lefogjon? Fogjon le küzdelem közben, ha tud! Ez a küzdősportok lényege, nem? Ma már Magyarországon nagyon kevés a birkózó, a szakosztályok is eltűntek. Kevés a versenyző, nincs meg az a rivalizálás, mint a mi időnkben, amikor egy súlycsoportban tizenöt-húsz jó birkózó is akadt."

Újraélte a csodát

A sors kegyes volt hozzá visszavonulása után is, tavalyelőtt még egy csodálatos emlékkel gazdagodott.
"Amikor visszatértünk az ötvenéves évfordulón Helsinkibe, a könnyeinkkel küszködtünk. Polyák Imre és én felfedeztük a nevünket egy emléktáblán azon az épületen, amelyben laktunk. A finnek csodálatosan megszervezték, hogy átéljük még egyszer a régi pillanatokat, eljátszották a Himnuszt, felvonták a magyar zászlót. Megható volt… Csábítottak egyszer Mexikóba, hogy menjek ki edzőnek, de nem tudtam volna ottmaradni. Hálás vagyok a sorsnak, hogy itt, Magyarországon ilyen sportsikerek részese lehettem…"