Fazekas Mária: az olimpiáért még sírni is lehet

Nos, a szakembernek ezúttal nem lehet oka a panaszra, ugyanis a Statisztika válogatottja semmit sem bízva a véletlenre, az első lehetőséget kihasználva kijutott Athénba. S itt az "első lehetőség” a lényeg: a verseny 13. kiemeltjeként ugyanis egyáltalán nem volt természetes, hogy Fazekas már az első nekifutásra bekerül, kvalifikációt szerző első négy versenyző közé. Márpedig neki ez is sikerült, ami mindenképpen bravúrnak tekinthető.
– Az elmúlt egy nap során nagyon sok gratulációt kaptam olyanoktól, akikről nem is tudom, hogy kicsodák, ebből gondolom, hogy tényleg igaz, valóban olimpiai résztvevő leszek, mert én magamtól még mindig nem hiszem el – mondta fülig érő szájjal a magyar olimpiai csapat legújabb tagja.
– Asztalitenisz-siker kapcsán mikor érezte magát utoljára ilyen boldognak?
– Talán három évvel ezelőtt, a brémai Európa-bajnokságon, amikor a házigazda németeket legyőzve aranyérmesek lettünk. Akkor is ugyanúgy bőgtem, mint most.
– Pedig ez igazán nem jellemző önre…
– Tényleg nem, én általában másként dolgozom fel a kudarcokat és a sikereket. De most úgy megkönnyebbültem, hogy ez jött ki belőlem: a Negrisoli elleni mérkőzés utolsó poénja után az asztalra borultam, és elsírtam magam. Pedig ha tudná, hogy mennyit gondolkoztam előtte, hogy ha sikerül kijutnom az olimpiára, miként fogok örülni…
– Ezt komolyan mondja?
– Igen. Elképzeltem, hogy ezt meg azt fogom csinálni, gondolatban előre sokszor végigjátszottam magamban a jelenetet. Aztán tessék, ez lett belőle.
– Pedig a mindent eldöntő meccs közben kívülről nem is tűnt idegesnek, feszültnek.
– Látja, ez érdekesen alakult bennem. A csoportmérkőzések során nyugodtan játszottam, miközben azt láttam, hogy az egész mezőny remeg. Aztán ez tudatosult bennem, és az egyenes kieséses szakaszra elkezdtem én is félni. Mondta is viccesen Tarján András, az edzőm, hogy most már késő, már felesleges idegeskednem, a csoportmeccsek alatt kellett volna. Így viszont a bolgár Gatinska és az orosz Melnyik ellen is voltak hullámvölgyeim. Viszont az is jellemző rám, hogy ha a másikon látom az idegességet, az engem megnyugtat. Nos, volt egy pillanat, Negrisoli leejtette a labdát, és majd kiesett a kezéből az ütő. Amikor ezt láttam, arra gondoltam, hogy miért izgulok egyáltalán, amikor ő jobban fél, mint én.
– Akkor sem ijedt meg, amikor három nullás vezetés után elveszített egy játszmát?
– Az az én butaságom volt: vezettem hat ötre, és magamban elkezdtem viszszaszámolni, hogy "még öt poén kell, még öt poén kell”, majd pedig hogy "még négy poén kell”. Aztán addig, számolgattam, amíg elveszítettem a szettet. A következőben aztán megint a játékra koncentráltam, és csak kilenc háromnál jutott az eszembe, hogy "Uramisten, mindjárt sikerül!” De szerencsére akkor már nem lett baj.
– Nagyon készült arra, hogy ez sikerüljön?
– Sokáig nem is igazán foglalkoztam azzal, hogy jó lenne eljutni egy olimpiára. Aztán négy évvel ezelőtt, amikor Molnár Zita küldött egy SMS-t a selejtezőről, hogy "Sikerült!”, akkor gondoltam bele igazából először ebbe az egészbe. Irigyeltem, s akkor még inkább, amikor hazajött Sydneyből, és mesélte, hogy milyen szuper volt. Azóta erősödött meg bennem ez a vágy, ami szinte meseszerűen vált valóra.