Az elnök is bokán rúgta - 80-as évek SOROZAT

Pedig Mészöly Kálmánt és csapatát szerette az ország. Nagyon is. A válogatott rendszeresen telt ház előtt játszotta világbajnoki selejtezőit, igaz, akkoriban ez természetesnek tűnt. A spanyolországi világbajnokság felé vezető út felejthetetlen pillanatokkal ajándékozta meg a futballrajongókat. Aki ott volt az angolok elleni 3–1-re elveszített selejtezőn, mai napig büszkén meséli hogy az előmecscsen láthatta az évek óta Spanyolországban élő Puskás Ferencet, kissé meghízva, ám boldogan, jókedvűen. És nem csupán Öcsi bácsi visszatérése miatt volt fontos a futball, valahogy az életünk részévé vált az ötvenes években, s ugyanazt jelentette a hatvanas-hetvenes és nyolcvanas esztendőkben is. Érdemes előrukkolni a következő kis idézettel, a ragyogó tollú újságíró, tavaly elhunyt Zsolt Róbert "Sportolók, sporterkölcsök" című könyvéből, amelyben azt írja: "A mi labdarúgóink tisztes prémium reményében játszották a csoportmérkőzéseket. Aki szerepelt minden mérkőzésen, az a továbbjutásért ígért összeggel együtt vagy negyedmillió forintot kapott. Kedves olvasó! Ne tessék megijedni ettől a hatalmas összegtől, két esztendőn át dolgozott érte a játékos. Ha elosztjuk a pénzt, havonta hozzávetőlegesen tízezer forint jut neki. Egy tisztes lángossütő ennyi pénzért kisujját sem mozdítja…"
Tehát a pénz. bizony már akkor is téma volt, jóllehet a szurkolókat inkább az eredmények érdekelték, de erről beszéljen inkább Mészöly Kálmán, akiért csapatával együtt ugyebár rajongott az ország…
– Nyolcvanban neveztek ki a válogatott élére, addig Lakat Károly segítőjeként, pályaedzőjeként tevékenykedtem – kezdte történetét a Szőke Szikla. – Sokat tanultam az öregtől, a mai napig tisztelettel gondolok rá. Mondanom sem kell, boldogan és nagy-nagy lelkesedéssel vállaltam el a feladatot. Mezey Györgyöt és Száger Mihályt kértem fel segítőnek, és velük együtt utaztunk ki az olaszországi Európa-bajnokságra, ahol megfigyelhettük leendő vb-ellenfeleinket, az angolokat és a románokat. Gyakorlatilag újra kellett építkeznünk, hiszen a hetvennyolcas Argentínában rendezett világbajnokság okozta letargia még mindig érződött a futballtársadalmon.

A vereségekből is tanultak

– Úgy rémlik, mintha igencsak nehezen indult volna be a munka.
– Az nem kifejezés, hogy nehezen! Nyolcvanegy telén Dél-Amerikába utaztunk a válogatottal, és meg nem mondom, hány vereséget szenvedtünk. Vertek minket szép sorban az ellenfeleink, és a csapattal együtt utazó Szepesi György hazatelefonált az OTSH-ba, és azt mondta Buda Istvánnak, a sporthivatal akkori elnökének: "Buda elvtárs, most mondja meg, mit csináljunk. Szakítsuk meg a túrát, mert itt minket állandóan megvernek…?" Én persze dührohamot kaptam, és gyakorlatilag lenyomtam a telefont, megszakítva a beszélgetést és folytatva a túránkat, mert úgy gondoltam, ha ki is kapunk, rengeteget tanulhatunk ebből is.
– Az idő végül is önt igazolta, hiszen a világbajnoki selejtezőkre már ütőképes, remek magyar csapat állt össze.
– Én is úgy láttam segítőimmel együtt, hogy alakul a csapat, hát még amikor Spanyolországban nyerni tudtunk egy barátságos meccsen. Bravúrgyőzelem volt az a javából, és az első vébéselejtezőn Svájcban már győzelmi reményekkel léptünk pályára. Sajnos Katzirz Béla és Nyilasi Tibor lebetegedett, így végül be kellett érnünk egy kettő kettes döntetlennel. Azonban ami a lényeg: egyre jobban belelendültünk, megvertük a románokat itthon, döntetlent értünk el Bukarestben, Kiss László álomgóljával nyertünk Oslóban a norvégok ellen, és még az is belefért, hogy az angoloktól oda-vissza kikaptunk.
– Sorozatunkban elsősorban azt kutatjuk, mitől volt még igazi futballhangulat Magyarországon a nyolcvanas években, és miért tudtunk mi akkor lépést tartani a világgal. Az ön csapatának mi volt a titka?
– Ne felejtse el, hogy akkor még nem voltam negyvenéves, és a segítőim is fiatal, tettrekész emberek voltak, szinte szétvetett bennünket a bizonyítási vágy. Fontos ezt hangsúlyozni, mert manapság ez bizony nem mindenkire jellemző. Tehát adva volt egy dinamikus, fiatalos szakmai stáb, no meg a már profi játékosokat is a soraiban tudó válogatott keret. Szerencsésnek éreztem magam, hiszen én lettem az első szövetségi kapitány, aki külföldön játszó labdarúgókat is beválogathatott. Bizonyára sokan emlékeznek rá, hogy akkor már profiszerződése volt Bálint Lászlónak, Müller Sándornak, Mészáros Ferencnek, Fazekas Lászlónak. No, most: amikor ők hazajöttek a válogatott edzőtáborába, rengeteget meséltek a kinti életről, és valósággal doppingolták a többieket a jó teljesítményre. És azt is büszkén mondhatom, hogy remek baráti közösség alakult ki a nemzeti csapatnál, a fiúk egymásért is küzdöttek. És az sem lehet mellékes szempont, hogy a nyolcvanas évek elején rengeteg jó futballista volt Magyarországon, bőven volt kiből válogatni.

A siker politikai ügy is volt

– És nem mellékesen az állam is felsorakozott a csapat mögött.
– Ezt el kell ismernem. A politika fontosnak érezte a válogatottat, és nem volt olyan kérésünk, amelyet ne teljesítettek volna. Korom Mihály tartotta a kapcsolatot velünk a felső vezetéstől, no meg Buda István. Emlékszem, a selejtezősorozat előtt meghatározták, továbbjutás esetén mennyi pénzt kaphatnak a fiúk. Amikor csoportelsők lettünk, odamentem Korom Mihályhoz, és azt mondtam neki: Korom elvtárs, ha lehet, változtassuk meg a téteket, és emeljük meg a játékosok valutában kifizetendő prémiumát. Szinte itt van előttem, ahogy a megbeszélés során Szepesi György az asztal alatt bokán rúgott, és szinte rám szólt, hogy Kálmán, ne vitatkozz. Én meg csak mondtam a magamét, és az elvtársak nekem adtak igazat.

A kéréseiket teljesítették

– Túl egyszerűnek tűnik leírni, pedig igaz: amíg az állam támogatta a futballt, jöttek az eredmények, erős válogatottunk volt, elfogadható színvonalú bajnonki meccseink és nézők a lelátón. Ma pedig…
– Valóban csak az elismerés hangján beszélhetek az akkori politikai vezetésről. Sem nekem, sem a játékosoknak nem lehetett olyan kérése, amire ne bólintottak volna rá. Igaz, cserébe nem lazsáltunk, lötyögtünk, hanem teljesítettünk, ahogy azt elvárták tőlünk. Politikai háttér nélkül biztosan nem jöttek volna az eredmények.
– Az ünnepnapok után viszonylag gyorsan jöttek a rosszkedvű hétköznapok vereségekkel és az ön lemondásával.
– A szerződésem 1986-ig szólt, ám nem töltöttem ki az időmet. A görögöktől elszenvedett három kettes vereség után lemondtam, de akkor még ezt nem fogadták el, nem sokkal később viszont Dániában kaptunk ki három egyre, és akkor már távoztam a posztomról. Én javasoltam, hogy Mezey György vegye át a válogatottat, vele addig remek munkakapcsolatban voltunk, bár azt a mai napig nem értem, hogy a világbajnokság után miért hagyta ott a stábunkat, és lett az olimpiai válogatott irányítója. Egyszer talán majd tisztázzuk ezt is…


A titok nyitja: volt pálya, ahol sokat játszhattak

Az 1982-es spanyolországi vb-n szerepelt játékosoknak jóval könnyebb dolguk volt mai és jövőbeni társaiknál: még álltak azok a futballpályák, amelyek klasszis labdarúgók egész nemzedékét tudták kinevelni. Csongrádi Ferenc szerencsés volt, ő bárhol futballozhatott:
"Falun nőttem fel, és ott még volt rá lehetőség, hogy végigfocizzuk a napot. Igaz, nem voltak nagy igényeink, nekünk a labda tökéletesen elég volt az igazi szórakozáshoz… Mivel sokat futballozhattunk, jó játékosokká váltunk, így jöttek az eredmények nemzetközi szinten is. Pedig akkoriban még más volt a motiváció, hiszen az igazán nagy pénzt, a külföldi szerződést nagyon kevesen érhették el. Sajnos, az elmúlt időben nagyon elüzletiesedett a labdarúgás, és mi nem tudunk lépést tartani vele. Így pedig csak itt tartunk."

Pölöskei Gábor szerint viszont már akkor sem voltak komoly eredmények:
"Mivel a vb-ken nem sikerült nagy sikereket elérni, a közvélemény igazából rossz szereplést könyvelt el. Az, persze, igaz, hogy akkoriban közelebb voltunk az élvonalhoz, hiszen sokkal több igazolt játékos volt Magyarországon, ráadásul a pályaviszonyok tekintetében is jobban álltunk. Nincs statisztikám, de húsz éve kétszer, háromszor ennyi pálya volt még. Csodálkozunk, hogy egyre lejjebb kerül a magyar futball? Nemrég jártunk Cipruson, ahol fordított a helyzet, egyre-másra épülnek a pályák, ott a bevásárlóközpontokat bontják, hogy stadiont építsenek a helyükre…"

Kiss László – aki a vb-selejtezők során álomszép gólokat szerzett a norvégok ellen – szintúgy a szörnyű pályaviszonyokban látja az egyik fő problémát:
"Mi a tízperces szünetben tíz percet, a húszpercesben húsz percet fociztunk, majd suli után rátettünk még négy órát, hétvégenként pedig tíz-tizenkét órát is a labdát kergettük, így elmondhatom, hogy tizennyolc éves koromig tízszer annyit fociztam, mint egy mai gyerek. Ráadásul volt hol fociznunk. Taszáron például állt két nagypálya és számtalan kispálya, ott töltöttük az egész napot. Amikor pedig Pécsre kerültem, hihetetlen megbecsülésben volt részem, minden csaj utánam fordult az utcán… Sajnos, a rendszerváltozás e tekintetben hátrányt jelentett, eltűntek a pályák, megszűnt az állami támogatás. Most is vannak ugyan hozzáértő edzők, de kérdem én, miként lehet úgy elérni a húsz, harminc évvel ezelőtti gyerekek színvonalát, amikor ők még heti huszonnégy órában fociztak, a maiak pedig hetente jó esetben hat órát kapnak…"