Aszfalttengó-generáció - 80-as évek SOROZAT

1982-t írtunk, és Budapest utcáin megjelentek a magántaxisok – apró, pici kapitalista pötty a kommunista kiáltványon. Naná, hogy csodálkoztak az emberek, főként a fővárosiak, akik karácsony előtt banánért álltak sorba, Hofi Géza szókimondó kabaréját hallgatták, már-már megszokták a Vasfüggönyt, álmaik netovábbja pedig a háromnapos bécsi Ibusz-utak voltak. Mit szépítsük, a taxisőrület felkavarta az egyhangú hétköznapokat. Amúgy is furcsa esztendő volt az, a lengyelországi rendkívüli állapottal és a Falkland-szigetek megszállásával. Itthon látszólagos béke honolt, minden pillanatban érezhettük az úgynevezett puha diktatúrát, s a hangulatra jellemző, hogy május 25-én a nép akkori "vezérét”, Kádár Jánost köszöntötték hetvenedik születésnapja alkalmából.
És, persze, a futball.

Az NS rekordpéldányszáma

Nem volt az rossz év. Sőt! Itthon a Verebes József vezette Rába ETO kezdte szép sorban elpáholni riválisait (micsoda meccs volt: a győriek 4–3-ra győztek a bajnoki döntőnek is beillő Fradi elleni rangadón), és ami ugyancsak fontosnak tűnt, a válogatott kiharcolta a spanyolországi világbajnokságon való részvételi jogát. Hányszor ismételték azóta is a selejtezők emlékezetes pillanatait, Kiss László hulló falevélszerű gólját Oslóban, a norvégok elleni 4–1-es diadalt a Népstadionban. És elkészült a Mészöly-film a maga naturalista stílusában. Szokatlan volt még az nekünk, ahogy Mészöly Kálmán a kispadon gesztikulál, szentségel, dühöng és sír. Ám a lényeg az volt, hogy a magyar fiúk ott lehettek újra a világ legjobb csapatai között, jóllehet, Argentína, Belgium és Salvador csapatán kellett (volna) továbbjutni.
És rendeztünk mi is egy világbajnokságot, mégpedig bűvöskocka-tekerésben. Rubik Ernő találmánya meghódította az embereket, és megbolondította a világot. Jöttek ide Grönlandról, kezdve a Cook- és a Kajmán-szigetekről is, hogy forgassák, tekerjék vagy dühösen odacsapják a magyaros csodajátékot.
A nagy pillanatok még azt is elfeledtették, hogy drágult az élet: a kenyér ára húsz százalékkal, a déli gyümölcsöké, csokoládéé, fűszereké huszonöt százalékkal lett magasabb. Az elvtársias légkört némileg rontotta mindez, de sebaj, a televízióban mindenki megnézhette, hogy Olaszország csapata 3–1-re győzi le az NSZK válogatottját a világbajnoki döntőben. A mieink akkor már itthon nyaraltak, hiszen hiába nyertünk vb-csúcsot jelentő 10–1-re Salvador ellen, az argentínok, Diego Maradona vezérletével 4–1-re elpáholtak bennünket. A sorsdöntő találkozón pedig 1–1 lett az eredmény Belgiummal szemben, s ezzel a mieink kiestek.
Nem lehet azt állítani, hogy az ősz kacagva szökött be Budapestre, de a futball még a világbajnoki kiesés ellenére is kedves, sőt fontos volt az embereknek. A 10–1-es Salvador elleni sikert sokáig emlegették, és nap mint nap megvették a Népsportot. Úgy bizony, a sportlap akkor, a Salvador elleni vb-meccs másnapján rekordpéldányszámban fogyott, közel háromszázezer szám került az utcára, és szinte az utolsó darabig elkelt.

Özönlöttek a tehetségek

De a futball… Az még mindig az ünnepnapot jelentette az emberek életében.
És akkor e helyütt kanyarodjunk vissza a válogatotthoz, és általánosságban nézzük, miért is volt jó a Mészöly Kálmán vezette nemzeti csapat. A diktatúra (még ez a puha is…) jótékony hatása a sportra kivetítve úgy szólt: a cél érdekében mindent. Azaz, a vidék ontotta a tehetségeket a már akkor is focicentralizált fővárosba, pályák ezreit járták a megfigyelők, olyan szakemberek, akik egy-egy gyerek mozdulatát látva pontosan megmondták, melyik klubhoz igazolva még mire viheti a kölyök, és nem utolsósorban még voltak grundok, amelyek az igencsak ingerszegény társadalomban a srácok szórakozásának színterei voltak.
Akkoriban nem volt olyan gyerek, aki ne tudta volna, hogy milyen az aszfalton játszott tengó (csak a rend kedvéért: a körülbelül négyszer négy méteres négy részre osztott pályán négy gyerek egy-egy pattanás után passzolhatta át a labdát a mellette, avagy vele szemben álló térfelére, akitől ha a labda elpattant, vagy a térfelén kétszer ért a földhöz, akkor kiesett), az egyérintőzés nagyüzemi módon zajlott – szóval, a futball volt az élet veleje. A tizenéveseknek olyan természetes volt a labdába rúgni, mint néhány másodpercenként a levegőt a tüdejükbe szívni.
Az egész ország nem volt más, mint a ma már oly sokat emlegetett futbólia.
A televízió jóvoltából pedig akár példaképeket is találhatott magának minden fiatal – magyar futballistákból. Az így az idő sodrásában kapásból meg nem mondható, hogy az élő közvetítés, vagy valamely összefoglaló miatt, de tény, a nyolcvanas évek elején Törőcsik András mozdulatát próbálta utánozni minden ifjú. Az Újpest zsenije ugyanis 1981-ben, a Svájc elleni idegenbeli vb-selejtezőn – azaz, az e fejezetünket jelentő időszak nyitányán, a Mészöly Kálmán irányította válogatott első igazi díjmeccsén – utánozhatatlan módon (térddel) tette le a labdát Bálint Lászlónak, és az FC Bruges légiósa (az első magyar, aki akkoriban külföldre szerződhetett – micsoda fantasztikus motiváló erő volt ez akkoriban!) bombagóllal vette be az ellenfél kapuját.

Szabad volt az út Nyugatra

Szóval, a lényeg: a nyolcvanas években olyan játékosaink voltak, akik miatt érdemes volt meccsre járni.
Az újpesti a fradistákat leste, a fradista az újpestieket, és ott volt még – mondjuk – Csapó Károly Tatabányán, az akkor még a Diósgyőrött szereplő Szántó Gábor, no meg a verhetetlen honvédosok, és persze a fantasztikusat produkáló győriek. Senki sem sajnálta tőlük a pénzt, a legújabb kvarcórát, a Fa-szappant és a csillogó-villogó Zsigulit, a szerencsésebb futballistazseniktől (Fazekas Lászlótól, Müller Sándortól) a lehetőséget a légióséletre a nyugati luxusban.
Mára minden megváltozott: nincsenek egyéniségek, nincs pénz, nincs jövőkép.
Vannak viszont magántaxisaink…