A remek csapatszellem diadala

– Nem sokkal azután, hogy átjöttünk a határon megállított minket valamiért egy rendőrautó – idézte fel nevetve a hazautat Polgár, aki nyolc és fél pontjával harmadik lett a második táblások versenyében. – Először mindenki megijedt, hogy meg akarnak büntetni. De pont akkor olvastuk az aznapi Nemzeti Sportot, amelynek a címlapján Lékó Péter és én voltunk. Az újságot odanyomtuk az ablakhoz, és kiáltottuk, hogy ezüstérem, ezüstérem. Ezt látván a rendőr felismert minket, és intett, hogy mehetünk nyugodtan tovább.
– Mi maradt meg önben leginkább erről a viadalról?
– A körülményeket nézve ez volt a legjobb azok közül, amelyeken eddig részt vettem. A szállás és az étkezés is jó volt. Ezen kívül a környezet, a bledi tó körüli séta, ami több volt mint hét kilométer, szintén nagyon élvezetes volt.
– Melyik partiját emelné ki a tizenkettőből?
– Az azeri Mamegyijev ellenit. Meggyőző, szép játszma volt, igaz, egy bizonyos pontig az elmélet szerint lépkedtünk, tehát nem volt annyira kreatív része, de összességében véve az sikerült a legjobban. A csapat szempontjából viszont a román Istratescuval vívott meccset emelném ki.
– Azért az oroszok elleni csata sem lehetett egyszerű.
– Számomra az oroszok elleni találkozó nagyon fontos volt, de az csak egy kis részét alkotta az olimpiának. Tudtam, attól még, hogy legyőzzük őket, nem akasztják a nyakunkba az érmet. Az előző két párharc, amikor kétszer is három és fél pontot szereztünk szerintem legalább olyan fontos volt, mint Kaszparovékat megverni.
– Elégedett lehet a produkciójával.
– A csapat második helyével igen, de a legutóbbi, isztambuli egyéni teljesítményemet jobbnak találtam.
A magyarok közül a legjobb pontszerzőnek a tavaly junior világajnoki címet nyert Ács Péter bizonyult. A fiatal paksi nagymester azt vallja, hogy az utóbbi időszakban mutatott játékával "robbant be”.
– Az öt győzelem közül melyikre emlékszik a legszívesebben?
– Pavasovics ellen mázlim volt – mondta Ács Péter. – Nyugodtan veszíthettem volna, de végül hibázott, és így fordítani tudtam. Szerencsére nem fél ponton múlt a dobogó második foka, tehát nem lett baj belőle.
– Lehet rá számítani, hogy teljesítményével magasabb szintű tornákra is meghívják?
– Nem. Almási Zoli, aki sokkal jobb nálam, sem jut el mindig a legjobb versenyekre, tehát nekem még rengeteget kell dolgoznom ahhoz, hogy bekerüljek az úgynevezett cirkuszba. Arra a szintre kellene eljutnom, mint ahol Polgár Judit és Almási Zoli vannak. Bízom benne, hogy ez lehetséges, remélem, hogy a tehetségem elegendő hozzá.
Kállai Gábor, a sikercsapat kapitánya magasra tette a mércét az éremmel. A hazai sakkszövetség szakmai igazgatója szerint egy vezető akkor sem lehet biztos a posztjában, ha az megvalósítja akár a legszebb álmokat is.
– Az isztambuli olimpia után azt nyilatkozta, hogy Ribli Zoltán személyében a szövetség megtalálta azt a vezetőt, aki hosszabb távon garancia lehet a sikerre. Most azonban éppen önt bízták meg a csapat irányításával.
– A véleményem nem változott, de a csere nem rajtam múlt – mondta Kállai Gábor. – Sajnos a kapitánysággal kapcsolatban van egy örök igazság, miszerint ha a csapat jól szerepel, akkor az edző jól dolgozik, ha rosszul, akkor nem. Ribli Zoltánnal negyedik lett a válogatott Isztambulban, de a szövetség érmet várt, így leváltották. A kinevezésemet egyébként neki köszönhetem, mert pár éve maga mellé vett, mint utánpótlásedzőt, így én irányíthattam a juniorválogatottat a Mitrópa-kupán. Akkor már egy kicsit érezhette, hogy nem fogják meghosszabbítani a szerződését, és szerette volna garantáltnak látni, hogy egy olyan kapitány kerül a helyére, akit ő is elfogad. Így aztán idehozott engem.
– Volt olyan döntés a verseny során, amit megbánt, vagy olyan helyzet, amelyben utólag másképp cselekedett volna?
– Olyan igen, hogy bizonytalan voltam valamiben. Az utolsó fordulóban például amikor úgy nézett ki, hogy Gyimesi Zoli állása meginog, azt gondoltam, hogy ha azt elvesztené, akkor az részben az én hibám is lenne. Zoli szerencsére később megnyerte azt a partit, így megnyugodhattam.
– Úgy hallottam, a szünnapok meglepő módon egészen kimerítőek voltak az ön számára.
– Mind a két szabadnapon felmásztunk a közeli hegyen lévő várhoz. Baromi nehezen tudtam felvonszolni magamat, mert nagyon meredek volt, ezen kívül a többiek meg loholtak, mint az őrült. Mindenki húsz évvel fiatalabb, de egyszerűen fel kellett jutnom oda, hogy megmutassam a csapatnak, hogy én is tudok erőfeszítéseket tenni, hogy velük lehessek.
– A következő olimpián is Kállai Gábornak hívják majd a kapitányt?
– Semmi sem automatikus, mert a siker nem garancia. Ugyanúgy, ahogy a játékosoknak, úgy nekem is meg kell küzdeni a saját munkámmal, ami az olimpiai szerepemnél sokkal szélesebb területet érint, hiszen a szakmai igazgató is én vagyok. Nem bánnám egyébként, hogyha két év múlva hat jóbaráttal együtt ismét harcba szállhatnék az érmekért.