A szpíkernek tilos sírni

A magyar és a spanyol válogatott szerdai meccse nemcsak a Népstadion Puskás Ferenc-stadionná keresztelésére volt alkalom, hanem egy búcsúzásra is. Két és fél évtizedes sportriporterkedés után az idén 60 éves Vass István Zoltán végleg elköszönt a rádióhallgató szurkolóktól.– Hogy van?
– Köszönöm, remekül.
– Semmi kínzó üresség, amikor az ember egyik lábáról a másikra áll, mert egyszerűen nem találja a helyét?
– Zavarba hozott, hogy a kollégáim ilyen ünnepélyessé tették a visszavonulásomat. Eredetileg úgy gondoltam, ez amolyan csendes búcsúja lesz egy öregedő sportriporternek, ám egy idő után elkezdtem szorongani, mert noha hozzávetőleg másfélezer közvetítés van mögöttem, eszembe jutott: vajon nem teszem-e tönkre egyetlen este alatt a rólam kialakult képet? Mert azért ne feledje, a szpíker teljesítménye legalább hetven százalékban az éppen aktuális esemény minőségén múlik.
– Szepesi György sem lehetett túlzottan boldog, amikor az izraeliek elleni vesztes siófoki meccsel kellett elköszönnie a hallgatóitól…
– Gondolhatja, a spanyolok vezetésénél nekem is eszembe jutott, hogy talán átok ül az efféle búcsúmeccseken. Mégsem ez volt a fő problémám. Már vagy hat éve nem közvetítettem labdarúgó-mérkőzést, így sejtelmem sem volt arról, mit bír még a szemem. S megvallom, riadtan észleltem, hogy a villanyfényes meccsek már nem nekem valók, mert olykor csak a rutinom segített ki. Szó sincs tehát arról, hogy szakmailag maradéktalan örömöt okozott volna számomra ez a találkozó, sőt, ha tudom, hogy ilyesfajta megpróbáltatásoknak teszem ki magam magamat, nem is vállalom a közvetítést.

Az ismeretlen Bácsi Sándor

– Nem lehet, hogy a kiszolgálatottság-érzése abból is fakadt: amíg egykoron egy-egy futballistát a testtartásából is fel lehetett ismerni, mostanság lámpással kell keresni mifelénk az egyéniségeket?
– Egyszer, már meg nem mondom milyen okból, a Belügyminisztériumban jártam, és amikor jöttem kifelé az épületből, egy fiatalember rám köszönt. Látva, hogy nem ismerem meg, bemutatkozott, s mondta, hogy ő a Bácsi Sándor. "Óh, Sanyikám – feleltem neki –, így civilben nem tudtam azonosítani, de ha a pályán van, a cipője állásáról is megismerem.” Tényleg igaz, hogy amikor az ember nap mint nap a sportolók között él, rutinfeladat mondjuk a futballista játék közbeni felismerése, de én már nyolc éve szakítottam a rádió sportosztályával.
– Akkor miért éppen most érezte, hogy eljött a búcsú ideje?
– Ahogy mondtam, nem terveztem visszhangos kapuzárást. A történet annyi csupán, hogy a sportosztály vezetője, Deák Horváth Péter kért, dolgozzak újra a számukra. Erre köszönettel, de határozottan nemet mondtam, ám Péter tovább puhított, hogy akkor legalább egy találkozóra álljak még a mikrofon mögé. Ezt már nem tudtam visszautasítani, de csak azzal a feltétellel, hogy akkor ez egyben a záró fellépésem is lesz sportriporterként.

Miniszterelnöki elismerés

– Ugye tudja: sok pletyka kering azzal kapcsolatosan, hogy annak idején nem a legjobb szájízzel hagyta ott a sportosztályt…
– …sőt, mélységes fájdalommal. Én már nyolc évvel ezelőtt is abban a korban voltam, amikor az ember nem engedheti meg magának egyetlen barát elvesztését sem. Márpedig egyeseknek sikerült éket verniük közém és Novotny Zoltán közé, akihez addig a legbensőségesebb barátság fűzött, és aki Szepesi György örökébe lépve a sportosztály vezetője lett. A részletek már nem érdekesek, a lényeg, hogy én e személyi konfliktus elől lényegében kihátráltam a szakmából. A sportnak mégsem ezért intettem búcsút, a döntő lökést az atlantai olimpia adta. Történt, hogy a Horváth Csaba, Kolonics György kenusduót a döntő befutójának pillanatában aranyérmesnek kiáltottam ki. A sajtóhelyen egy sorral alattam ülő Vitray Tamás viszont azt mondta: roppant szoros volt a befutó, várjuk meg a visszajátszást. Percekig maguk a versenyzők sem tudták, mi is a végeredmény, végül kiderült, vagy nyolc centinyi előnnyel tényleg a magyar páros volt a legjobb. Akkor mellém állt a Jóisten, kisegített a rutinom, ugyanakkor elöntött a hideg verejték. Mert mi van, ha tévedtem? Én, aki előtte húsz éven át egyszer sem tévesztettem el a befutót… Akkor megértettem, hogy eljött a pillanat, amikor le kell lépnem a színpadról. Lényegében ez a folyamat zárult le végérvényesen a Puskás-stadionban.
– Lehetséges, hogy a sport manapság már nem is igazán hozza lázba?
– Ez a szerelem nyilvánvalóan nem múlhat el nyomtalanul, de tény, hogy két szempontból is alapvetően változott a helyzet a hatvanas évek második feléhez képest, amikor én ezt a szakmát elkezdtem. Egyrészt a tévé térhódításával a sport a showbiznisz része lett, és a nem igazán képernyőképes sportágak – fájdalom, az úgynevezett magyar sikersportok jelentős része ilyen – sorvadni kezdtek. A magyar sport, ez Sydneyben is bebizonyosodott, műhelyekre zsugorodott, és néhány edző meg sportoló fanatizmusa tartja felszínen. Arról nem is beszélve, hogy a magyar futball romlása devalválta az egész magyar sportot. Amikor a mikrofon mögé álltam, a hazai labdarúgást a hóhatárnál jegyezték, mára megérkezett a vegyes erdők szintjére, és ki tudja, vajon ez-e a végállomás…
– Azért így is megérte ez a két és fél évtized?
– Ez nem is kérdés! Az osztályidegen értelmiségi szülők klottgatyás falusi gyereke mára már vagy félszáz országban járhatott a világban, s közben zseniális világsztárokkal találkozhatott. Sőt, azt is megérhettem, hogy Magyarország előző miniszterelnöke, Orbán Viktor a találkozásunkkor azt mondta, gyerekkorában hallgatta a közvetítéseimet. Azt szoktam mondani, ha negyven esztendősen meghalok, akkor is kétszer annyit éltem volna, mint más földi halandók, s ezért csak hálás lehetek a sorsnak.
– Azt mondják, a péceli házában sok száz fotót őriz ez elmúlt esztendők tanújaiként. Vannak képek, amiktől semmi pénzért sem válna meg?
– Nem tudom, másnak fontosak lehetnek-e ezek az emlékek, meglehet, még a lányomat sem igazán érdekelnék. De a pályám legszebb villanásait ezek a dokumentumok sem adhatják vissza. Amikor például egy magyar sportoló az olimpián a dobogó tetején állt meghatottan, hallgatta a Himnuszt, s persze tudta, ahogyan én is tudtam, hogy néhány ezer kilométerrel odébb a határokon innen és túl tizenötmillióan nyelik vele együtt a könnyeiket – tudniillik csak a sportriporternek tilos ilyenkor elérzékenyülnie –, az olyan élmény, ami semmivel sem pótolható. Manapság nem divatos ilyet mondani, mégis büszkén vállalom: engem ez a pálya tanított meg arra, milyen is igazán magyarnak lenni.
– Gondolja, hogy még mindig ilyen öszszeborulást eredményezhet egy-egy aranyérem?
– Nincsenek illúzióim, tudom, megváltozott a világ. Hogy mást ne mondjak, Szepesi és Vitray életműve megismételhetetlen a mégoly tehetséges riporter számára is. Már legfeljebb emlék a magyar sport aranykora, meg aztán a rádió és a tévé helye, szerepe is alapvetően megváltozott az emberek életében. Az újságírás öldöklő harccá lett, a riporterek gyakorta szándékosan vállalnak jágói szerepet. Ôszintén sajnálom a mai pályakezdőket, az igazat megvallva ebből a világból már nem is nagyon kérek.

Bezárt ajtót már nem nyit ki

– Azért a politikai újságírás világa sem csupa mosoly és vidámság…
– Ezt nem is állítottam. Én olyan sportriporter vagyok, noha már sportújságírói igazolványom sincs, aki a politika színpadára tévedt, és ott magányos farkasként próbál talpon maradni. Illúzió azonban azt hinni, hogy a tisztességes és elfogulatlan riporterkedés elég a túléléshez, mert ebben a végletesen két szekértáborra szakadt országban az ilyesfajta magatartás mindkét oldal számára gyanús. Itt is ott is azt feltételezik, hogy az ilyen újságíró a másikhoz húz…
– S ezt így meddig lehet csinálni?
– Amíg fel nem állítják az embert a székéből. Néhány parlamenti cikluson át alighanem így megy ez még. Aztán majd egyszer eljön a béke ideje, mint mondjuk a jugoszláv polgárháború esetében, csak éppen mire ott a puskák helyett a virágoké lett a főszerep, néhány tízezren odavesztek a csatamezőkön…
– Egyetlen kiskaput sem hagyott nyitva magának a sport irányába?
– Azt az ajtót, amit egyszer becsuktam magam mögött, én soha többé nem nyitom ki…