Orosz zászlót nézeget

– A felkészülés utolsó hete sikerült a legjobban. Akkor már velünk volt a tatai edzőtáborban az orosz zászló – ezzel a bejelentéssel kezdi mondandóját világbajnok kardvívónk, Ferjancsik Domonkos, és magyarázatot is fűz hozzá – A szövetség alelnöke, Nagy György a Nemzeti Sportban olvasta a beszámolót az első tatai napokról, és ebből értesült, hogy nem teljesítettük Somlai Béla bácsi kérését. Még a júliusi moszkvai Európa-bajnokságon, miután kikaptunk az oroszoktól, kaptuk meg az ukázt a fegyvernem vezetőjétől, Béla bácsitól, hogy lelki tréningként Tatán mindennap az orosz zászlót kell néznünk. Nos, mi megfeledkeztünk a zászlóról, de a gondos alelnök nem hagyta, hogy bármin is múljék a felkészülésünk. – Ha már így a közepébe vágott: a tavalyi vb döntőjében az oroszoktól kapott ki a csapat. Lisszabonban mire számíthatnak a szurkolók?
– Mindent megtettünk a sikeres szereplésért, nagyon jó hangulatú edzőtáborozáson vagyunk túl. Rengeteget dolgoztunk, de Béla bácsi mindig kitalált valamit, amivel oldotta a feszültséget, megtörte a monotonságot, és egyszer sem éreztük úgy, hogy sóbányában vagyunk. Tudjuk, a vb-n nem lesz könnyű túlszárnyalni, megismételni a tavalyi eredményt, ugyanis "halálágra” kerültünk. Egy éve elkerültük az oroszokat, illetve csak a döntőben találkoztunk velük, most viszont a négy közé jutásért velük vagy a franciákkal fogunk csatázni.
– Melyik lenne a jobb?
– Talán a franciák… hiszen az oroszok zsinórban mindent megnyertek, olimpiát, világ-és Európa-bajnokságokat. De azt is tudjuk, hogy aki világbajnok akar lenni, annak előbb-utóbb mindenkit meg kell vernie. Erre készültünk, győzni kell. Tavaly állt össze ez a csapat, az olimpia után ugyanis ketten maradtunk Nemcsik Zsolttal, és a két fiatal, Fodor Kende és Lengyel Balázs hamar megtalálta a helyét. Úgy lettünk ezüstérmesek, hogy ők még újoncok voltak. Mostanra rutinosabbá váltak, így még többre lehet képes a csapat.
– Az ötödik világbajnoksága lesz a lisszaboni. Ötödszörre sikerül megvalósítania vágyát?
– Az egyéni éremre gondol? Valóban régóta vágyom rá. A nyolc közé már sikerült eljutnom, onnan csak egy lépés a dobogó. A színétől függetlenül nagyon örülnék egy éremnek.

– Hogyan emlékszik vissza az eddigi világbajnokságokra?
– Első vébémen hetedik lettem, csapatban pedig bronzot nyertünk, vagyis sikeres volt a bemutatkozásom. A 98-as vb az abszolút csúcs, még akkor is, ha egyéniben akkor nem jutottam a nyolc közé. Csapatban aranyérmesek lettünk, és én olyan vívást produkáltam, amilyen ritkán adatik meg egy versenyzőnek. Volt önbizalmam, bárki állt velem szemben, éreztem, senki sem tud megverni. Feledhetetlen élmény! Hiszem, hogy még elő fogok csalni magamból valami hasonló formát. Ma már az egészségi állapotom sem akadályozhat meg ebben.
– Ha már szóba hozta, mesélne róla?
– A sydneyi olimpiára nagyon készültem, ám a cukorbajom megakadályozott a sikerben. Felszökött a cukorszintem, a kóma határán vívtam, így lettem negyedik. Egyáltalán nem vagyok büszke rá, hogy ilyen állapotba kerültem, és arra törekszem, hogy többet ez ne forduljon elő, hiszen egy életem van, azzal nem szabad játszani. A gyógykezelésemhez sok segítséget nyújtott egyéni támogatóm, a CIB-Bank, amit nem győzök elégszer megköszönni. Megnyugtató számomra, hogy Tamás Gyula professzor elkísér a vb-re, nekem nem kell az állapotomra figyelni, csak az ellenfelekre. A februári budapesti Világkupán próbáltuk ki az együttműködést, velem volt, folyamatos kontroll alatt álltam. Az eredmény, az ezüstérem minket igazolt. Nagyon készültem a vb-re, már a rutinom is megvan, mindig az esélyesek közé tartozom. Szóval, Lisszabonban nem kell más, csak hogy "harapjak” a páston, és az legyen a kérdés, hogy jól vagy nagyon jól vívok.