Guatemalában ismét révbe érhet

Sike Józsefnek eddig valahogy nem volt szerencséje a négyévenkénti világbajnokságokkal. Legalábbis ami az egyéni cím megszerzését illeti. Lahtiban azonban úgy belejött a nyerésbe futócéllövőnk, hogy mindjárt duplázni tudott, a 10 és az 50 méteres pályán is megnyerte a 40 vegyes lövéses számot. S mivel emellett még egy bronzot is sikerült elcsípnie, a válogatott – amelynek a jelenleg is zajló vb-n eddig 11 érem és 2 olimpiai kvóta a mérlege – legeredményesebb tagjaként zárja a finnországi eseményt.

– Legutóbb tizenhárom éve, a szarajevói világbajnokságon voltam egyéni dobogós, akkor harmadik lettem Solti Attila és Ángyán József mögött. Utána hiába próbálkoztam, csak negyedik, ötödik vagy hatodik helyezésekre futotta. Ezek után volt is bennem egy kis félsz Lahti előtt, ami a tízméteres olimpiai szám után beigazolódni látszott. Mert ha egy hajszállal is, de lecsúsztam a döntőről.
– Elkeserítette, hogy ezúttal lemaradt a kvótaszerzésről?
– Nagyon elkeseredtem. Az pedig különösen bosszantott, hogy a fináléban az orosz Likint kivéve mindenki gyengén lőtt. Így aztán folyamatosan az járt a fejemben, ha ott vagyok, és csupán az átlagomat hozom, már athéni résztvevő lehetnék. Persze gyorsan beláttam, fölösleges ezen rágódni. A rossz érzés viszont egész nap megmaradt. Aztán aludtam rá egyet, mondhatni, rendet tettem a fejemben, és igyekeztem ráhangolódni a következő számra.
– Ennél jobban nem is sikerülhetett volna…
–Egy nyolcas találatot leszámítva tényleg elégedett vagyok az eredményemmel. Vagyis nem csak úgy az ölembe hullott az arany. Ilyen jó vegyest ugyanis nem lőttem még korábban világversenyen. És ugyanezt mondhatom el az ötvenméteres győzelmemről is. Azon a két napon, amikor nyertem, tényleg a maximumot nyújtottam.
– Nem érezte hosszúnak ezt a két hetet?
– Dehogyisnem, elvégre az edzéseket is beszámítva tíz napon keresztül kellett koncentrálni a lőállásban. Ráadásul ebből hatszor elvileg a legjobbat kellett volna nyújtani. Nem véletlen, hogy több nemzet is cserélgette a versenyzőit, és volt, akit csak légben, vagy csak ötven méteren indított. És ennek nem biztos, hogy az volt az egyetlen oka, hogy az illető mondjuk csupán tíz méteren jó, hanem az is, hogy frissebb, pihentebb maradt.
– Viszont így kevesebb esélye volt az éremszerzésre, márpedig önöknél csak négyévente rendeznek vébét. Ez egyébként nem bosszantja? Ki tudja, hányszoros bajnok lenne már, ha a legtöbb sportághoz hasonlóan a lövészetben is évente osztanának világbajnoki érmeket?
– Ezt egyszerűen azzal rendeztem el magamban, hogy így lényegesen nagyobb az értéke a győzelemnek. Futócélban például nagyon ritka, hogy valaki meg tudja védeni a címét. A német Manfred Kurzerről tudok egyedül, akinek ez sikerült. Azért nem mondom, hogy nem irigylem néha azokat, akiknek minden évben van világbajnokságuk… Vagy mondjuk lehetne olyan Európa-bajnokságunk, mint régen, ahol minden számot lőhetünk. Sajnos, már ilyen sincs.
– Említette, hogy igen fárasztó volt ez a két hét. Miért vállalta be akkor menet közben a fakultatív bukócéllövészetet?
– Azt tényleg csak a buli kedvéért. Nagyon látványos verseny, amit nemcsak a közönség élvez jobban, hanem mi, versenyzők is. Korántsem kell hozzá olyan precizitás, mint az éles versenyhez. Mert míg normál esetben dühöngsz, ha csak egy tizeden múlik a tizes találatod, a bukócélnál mindössze az a fontos, hogy leborul a korong, vagy sem. Na és nem tagadom, önbizalomnövelőnek is jó volt. Elvégre egészen a tizenhat közé jutottam.
– Érződik a szavaiból, még mindig bántja, hogy kicsúszott a kezéből a kvóta.
– Igen, de azért nem olyan vészes a helyzet, hiszen jövőre még bőven megszerezhetem. Négy Világkupa lesz, ahol csak egy-egy részvételi jogot lehet kivívni, míg az őszi göteborgi Európa-bajnokságon kettőt. Remélem azért, hogy Göteborgig nem kell majd várnom…
– Az első Világkupa tavasszal Guatemalában lesz. Elképzelhetőnek tartja, hogy Athénra is ott biztosítja be a helyét?
– Miért is ne? Kifejezetten szeretek Guatemalában versenyezni, hiszen nemcsak Sydney előtt nyertem ott, hanem az olimpia évében is. Igaz, Solti Attila barátom, aki jó pár éve kinn él már, szeretne megfosztani ettől a lehetőségtől, de megígérhetem, nem lesz velem könnyű dolga.
– Azért csak a rend kedvéért, végigvennénk a többi Világkupa-helyszínt is?
– Szöulhoz szintén szép emlékeim fűződnek, ugyan egyszer jártam ott, de akkor aranyéremmel jöhettem haza. Zágrábra sem lehet egy rossz szavam, a tavalyi Európa-bajnokságon kétszer is a dobogó tetejére állhattam, míg Münchenben ugyancsak nyertem Eb-t, de ami ennél is fontosabb, ott is szereztem már kvótát. És akkor nem beszéltünk Göteborgról, ahol még nem jártam, de addigra már valószínűleg valamennyi menő túl lesz a kvótaszerző cécón, így ott talán már az is elég lesz, ha valaki a döntőbe jut. Ezért is mondtam, hogy noha Lahtiban lemaradtam róla, azért még nem olyan vészes a helyzet…
– Elég sűrűnek tűnik a 2003-as esztendő is.
– Eddig még nem nagyon volt rá példa, hogy október végén rendezték meg a légfegyveres kontinensbajnokságot, így aztán alaposan át kell gondolni a felkészülési programot. Kora tavasztól késő őszig ugyanis lehetetlenség csúcsformában maradni.
– Harmincnégy éves, irigylésreméltó eredménylistával a háta mögött. Nem gondol néha arra, hogy sarokba dobja a fegyvert?
– Lahti előtt, amikor a harmincöt fokos edzőteremben, nyakig lövészruhában leálltam edzeni, elhiheti, többször is megfordult a fejemben. Amikor viszont látja az ember, hogy a munkájának van eredménye, akkor boldogan csinálja tovább. Legalábbis addig, amíg a családja tolerálja…
– Ha már a családnál tartunk, mi igaz abból, hogy a felesége a legnagyobb kritikusa?
– Ez így van, de jól jönnek az észrevételei, mert kétségtelenül felráznak.
– Lahtiban is kapott üzenetet a nejétől?
– Természetesen. Nem véletlenül lőttem az olimpiai szám után rögtön egy aranyat…
– Majd egy bronzot és még egy aranyat.
– Ennek is megvan a története. Az első érem után Edit közölte, hogy, na már most két gyerekem van, akik természetesen előre összevesztek az édesapjuk medáliáján. Na, gyorsan szereztem egy bronzot, és visszakérdeztem, hogy időközben remélem nem gyarapodott a család. Mire az aszszony csak annyit mondott, nem, viszont nincs két egyforma érmem. Tehettem ezek után mást?!
– A gyerekek tényleg szeretnek játszani a különböző trófeákkal?
– Meglepő módon igen. Igaz, az apró meglepetéseknek, legyen az játék vagy csoki, azért kétségtelenül jobban örülnek.
– Édesapjuk hosszú távolléteit hogyan viselik?
– Joci ötéves lesz, így ő már megérti, ha elutazom. Megkérdi, hányat kell aludni, mire újra láthat, és elfogadja a választ, habár azt még nem tudja érzékelni, valójában milyen sok időt is jelent. Nóri viszont csupán három lesz, így neki még nehezebb megmagyarázni. Viszont mivel felváltva járnak velem a hazai versenyekre, tudják, hogy mit jelent az, ha apa lőni megy.
– Netán büszkélkednek is önnel az óvodában?
– Nem tudok róla, hogy ilyesmi előfordult volna. Az óvónők persze szoktak gratulálni, amikor a gyerekekért megyek, de ők nem a fiamtól vagy a lányomtól értesülnek a sikereimről. Egyébként azt figyeltem meg, hogy Jocinak és Nórinak természetes, hogy az apja benne van az újságban, vagy szerepel a televízióban.
– Legközelebb élesben csak szeptember közepén, a keszthelyi országos bajnokságon kell fegyvert fognia. Mennyi pihenőt engedélyez magának?
– Hát az biztos, hogy most egy darabig nem megyek edzeni. Miután az anyósomék elvállalták a gyerekeket egy hosszú hétvégére, első dolgunk lesz Edittel elmenni egy kicsit kikapcsolódni. Aztán persze nyaralni is szeretnénk, természetesen már a gyerekekkel együtt.
– Utána pedig jöhet a bajnokság, ahol végre visszavághat válogatott társainak, Szabó Tibornak és Tasi Tamásnak.
– Idén valóban megfosztottak a bajnoki címtől, de csöppet sem neheztelek rájuk, elvégre mindketten nagyon jó barátaim. Tibiéknél például már családtagnak számítok, hiszen bárhová utazom, általában egy nappal korábban fel kell jönnöm Szegedről, így többnyire náluk alszom. Ennek ellenére igyekezni fogok, hogy ezúttal ne fogjanak ki rajtam. Utána viszont már az alapozással leszek elfoglalva, hiszen mint már említettem, tavasszal nagy tervekkel érkezem majd Guatemalába…