Aranylányok a Vörös téren

Alig várja a vb-tábort

– Sok gratulációt kaptam Magyarországról, jólesett Móna István szakosztály-igazgató köszöntése. Megható, hogy bár két éve Franciaországban élek, a Honvéd-LNX vezetői ugyanúgy törődnek velem, mintha otthon lennék – kezdte Király Hajnalka, aki a verseny után nem Budapestre, hanem Rennes-be utazott haza. – Egyébként már Franciaországban is ismert versenyzőnek számítok, figyelik a pályafutásomat. Az Eb alatt többször is hívták telefonon a páromat, Patrickot, és érdeklődtek az eredményeim iránt. Sőt, a Garnison Rennes nevű klubban, ahol edzek, egy kis ünnepséget is terveznek számomra az egy hét alatt, amíg itt vagyok. Ugyanis július tizenötödikén Magyarországra utazom, délután már bekapcsolódok a válogatott világbajnoki felkészülésébe. Bevallom, régen vártam ennyire a többhetes edzőtáborozást. A két év alatt nem sok alkalmam volt hazalátogatni, most viszont lesz időm rá, még ha nem is túl sok. A hétvégék szabadok lesznek, akkor rohanok majd haza Veszprémbe a szüleimhez, akikkel lesz miről beszélgetnünk.
– Moszkváról mit mesél majd nekik?
– Először jártam ott, de nem sok időm maradt a városnézésre, csak a Vörös teret láttam, amit a tanulmányaim alapján másnak képzeltem. Viszont az emberekben kellemesen csalódtam, nagyon kedvesek, udvariasak. A gyenge orosztudásom ellenére készségesek voltak, amikor megérkeztem, még a százkilós vívózsákomat is segítettek cipelni, és mindig igyekeztek megérteni azt, amit mondok. A versenyen egyébként a végére maradt a csattanó, a csapatarany, ami némiképp kárpótolt a gyenge egyéni szereplésért, amit nem könnyű feldolgozni. Tavaly bronzérmes voltam, igaz, akkor az Eb volt a fő versenyem, mivel a vébén nem indultam. Most viszont ott lehetek Lisszabonban… Ez a csapat ebben az összeállításban veretlen, remélem, a sorozat augusztusban sem szakad meg.

Apróságokból első hely

– A repülőtérről szinte egyenesen egy Szarvas melletti tanyára jöttünk, és a legnagyobb gondom most az, hogy keresztben ússzam át a medencét vagy hosszában. Nagy örömömre itt van velem a kutyusom, Tóth Ottó is, akit a versenyek miatt egész évben alig látok – mondta Tóth Hajnalka, akinek a hangja is jókedvről árulkodik. – Moszkváról szép emlékeim maradtak, gyönyörű város, és az aranyérem méginkább megszépítette. Igaz, az egyéniben gyengén szerepeltünk, de én azon csodálkoztam volna, ha akkor jól megy, ugyanis kemény felkészülés van mögöttünk.
– Ilyen sokat jelentett az a két nap, amely a két versenyt elválasztotta?
– Civil ember talán meg sem érti, néha milyen apróságokból áll össze a siker. Az egyéninek viszontagságos utazás után vágtunk neki, órákat várakoztunk a repülőtéren, aztán siettünk a terembe a fegyvereket hitelesíteni, pihenni nem is tudtunk. Másnap pedig magyar idő szerint hajnali négykor keltünk és indultunk a terembe. A kétórás időeltolódás látszólag nem sok, de ilyenkor nagyon megérzi az ember. A csapatversenyre már kipihentük magunkat, helyrerázódtunk. Nagyon örülök annak, hogy ekkor magabiztos teljesítményt nyújtottam, megbízható tagja voltam a csapatnak, mindenki ellen jól vívtam. Az olimpiai bajnok oroszoktól sem féltem, én szeretek velük vívni, mert technikailag jók. Szerintem csak azzal nehéz vívni, aki nem technikás, mert az kiszámíthatatlan. Az is erőt adott, hogy mostanában többször szerepeltem oroszokkal egyéni és csapatversenyen is, és mindig ment ellenük. Reméltem, hogy a döntőben sem szakad meg ez a sorozat. Külön boldogság, hogy új klubomnak, a BVSC-nek már az első világversenyen aranyérmet szereztem, és hogy szponzoromnak, az Annex Rt.-nek bizonyítani tudtam. Az ő segítségük is kellett ehhez a teljesítményhez.

Csak a szépre emlékezik

– Aranyérem után édes a pihenés, most ezt élvezem. Az egy hét alatt semmit sem csinálok, hogy az öthetes vébétábornak újult erővel vághassak neki – magyarázta Hormay Adrien. – Moszkvától kicsit tartottam, de kellemes meglepetés ért. Igaz, nem volt sok időnk körülnézni, de a Vörös tér környékét, a híres GUM-áruházat megnéztük. A Vörös tér éjjel, kivilágítva felejthetetlen élmény. A rendezés is várakozáson felül sikerült, csupán az volt zavaró, hogy az egyéni verseny során előfordult, három órát is ücsörögtem két asszó között. Hiába írták ki egy bizonyos időpontra a mérkőzésemet, felborították a sorrendet, én meg mehettem újból bemelegíteni.
– A csapatversenyről milyen emlékeket őriz?
– Csak a szépre emlékezem, az aranyéremre. Akadtak nehéz pillanatok, de szerencsére mindig volt, aki húzza a csapatot, mindenki odatette magát, ha kellett. Kemény águnk volt, nálunk volt minden jelentős ellenfél, míg az oroszok besétáltak a döntőbe. Ezek után még nagyobb értéke van a győzelemnek. Az egyéni gyengébb szereplést pedig majd az augusztusi világbajnokságon igyekszünk feledtetni. Az egy teljesen más verseny lesz. Az Európa-bajnokságra kemény fizikai felkészítés után utaztunk ki, kevesebbet vívtunk. Ez most megfordul, és remélem, a formánkon is látszódni fog, hogy innen kezdve csak a vívásra koncentrálunk.

Más volt a fogadtatás

– Bár tavaly is aranyérmesek lettünk, mégis sok különbség van a két verseny között – hasonlította össze a koblenzi és a moszkvai Európa-bajnokságot Mincza Ildikó. – A leglátványosabb, hogy egy éve busszal jöttünk haza, és a családtagokon kívül nem is várt minket senki. Most viszont már a reptéren nagy volt az ünneplés, egyesületünk elnöke, Jóny István gyönyörű csokor virággal köszöntött bennünket. Egyből elkaptak minket a tévések, nyilatkozat nyilatkozatot követett.
– Nem akarom bántani, de különbség az is, hogy tavaly egyéniben is aranyérmes lett, most viszont hamar kiesett.
– Mit mondjak? Hatvannégy között kiesni nem jó érzés… De ilyen rövid időn, hat héten belül lehetetlen csúcsformába kerülni. A felkészülésünk pedig arra épült, hogy az augusztusi világbajnokság a fő versenyünk. Bevallom, a kemény fizikai felkészülés miatt az Európa-bajnokságon végig fáradtan vívtam. Aztán közbejött a gyomorfertőzés is, ami miatt reggel azt sem tudtam, végigbírom-e a napot egyáltalán. Néha küszködve, az utolsó tartalékokat is mozgósítva bejutottunk a döntőbe, ahol megint az oroszokkal csatáztunk, és én ismét Logunovával vívtam az utolsó aszszót. Úgy érzem, minden gond ellenére a mostani győzelmünk simább volt, mint a tavalyi. Sajnos, utána én kimaradtam az ünneplésből, mert a hasmenés miatt nem mertem elhagyni a szállodát, de a lányok megnézték a kivilágított Vörös teret, és áradoztak az élményről. Remélem, a világbajnokság után is lesz módunk az ünneplésre…