Elöljáróban szögezzük le, nem minősíteni akarunk senkit azzal, hogy hol született, városban, vagy faluban, Budapesten vagy vidéken, hiszen nem lesz attól más ember, nem lesz attól tehetségesebb, vagy jobb futballista, ha valaki a fővárosban látja meg a napvilágot, és nem valamelyik vidéki településen. Pusztán statisztikai érdekességként figyeltünk fel arra a tényre, hogy a péntek esti mérkőzésen pályára lépő magyar labdarúgók mindegyike vidéki városban született.

Ilyen nagyszerű siker után jó felsorolni a győztesek névsorát, mi is ezt tesszük, csak ezúttal azt is megnéztük, hogy a pénteken pályára lépett játékosok közül ki hol született.

Kapusunk, Király Gábor Szombathelyen látta meg a napvilágot, a védelemből Varga József Debrecenben, Lipták Zoltán Salgótarjánban, Korcsmár Zsolt Komlón, Laczkó Zsolt Szegeden született. Középpályásaink közül Koman Vladimir Ungváron, Pintér Ádám Balassagyarmaton, Elek Ákos Ózdon, Hajnal Tamás Esztergomban jött világra, míg a góljainkat szerző két csatárunk közül Szabics Imre szegedi, Rudolf Gergely nyíregyházi születésű.

A csereként beállt, újonc Stieber Zoltán – akiről hosszabb portrét olvashattak honlapunkon – Sárváron, Sándor György Ungváron, Priskin Tamás Komárom szlovákiai oldalán született, és a kispadon is ült két „vidéki gyerek”, Halmosi Péter (Szombathely) és Fehér Zoltán (Szabadszállás). A pályára nem lépő cserék között azonban már fővárosiakat is találunk, hiszen Bogdán Ádám és Vadócz Krisztián Budapesten született.

Feltűnő és elsöprő tehát a vidékiek fölénye a válogatottnál, mindez még fokozható azzal, hogy a 22-es keretből a cserék közé már nem nevezett Csernyánszki Norbert veszprémi, Czvitkovics Péter székesfehérvári, a biztonsági tartalék Mészáros Norbert pápai, a svédek ellen sárga lapok miatt hiányzó Juhász Roland ceglédi, Vanczák Vilmos miskolci, a sérülés miatt kiesett Gera Zoltán pécsi, Dzsudzsák Balázs és Lázár Pál debreceni, Koltai Tamás győri születésű.

Visszatérve a tegnap pályára lépett 14 hősre, nézzünk egy kis földrajzi áttekintést. Tizenegyen a Trianonban meghúzott határokon belül, hárman a határon túl születettek. Priskin Tamás az egykori Csehszlovákiában, Sándor György és Koman Vladimir a volt Szovjetunióban született, de mindhárman Nagy-Magyarország területén, hiszen Priskin komáromi (csak a szlovákiai oldalról), míg Sándor és Koman ungvári.

Ungvár tehát két játékost is adott a svédek elleni győztes gárdába, csakúgy, mint Szeged (Szabics, Laczkó). A megyék közül Szeged révén Csongrád, valamint Nógrád (Balassagyarmat, Salgótarján) és Vas (Szombathely, Sárvár) adott két-két játékost a csapatba, tágabb értelemben Komárom-Esztergom megyét is idesorolhatjuk, hiszen Priskin komáromi (komárnói), Hajnal pedig esztergomi. Ha a tegnapi meccsen a cserék közül beállt volna Halmosi Péter, akkor Vas megye nyerte volna meg a különversenyt, és Szombathely is két labdarúgóval képviseltette volna magát.

Korábban többször is cikkeztünk a vidéki futball előretöréséről, illetve a fővárosi klubok válságáról – az utóbbi hét bajnokságból hatot vidéki együttesek (DVSC: 5, Videoton: 1) nyertek meg, a 2009–2010-es szezonban, a magyar labdarúgás több mint százéves története során először, csak vidéki csapatok végeztek a dobogón –, íme, itt egy újabb adalék a vidéki futball erősödéséről. Az is érdekes, hogy a légiósok külföldi klubjai mellett csak vidéki csapatok (Debreceni VSC, Videoton) adtak játékost a svédek elleni győztes magyar együttesbe (a keretben a Haladás, a Győri ETO és a Paks is képviseltette magát, szintén csupa vidéki klub).

Természetesen nincs semmi különleges abban, hogy vidéki születésű játékosok szerepelnek a magyar válogatottban, még csak az sem kirívó, hogy ilyen sokan. Oldalakon keresztül sorolhatnánk a magyar futball történetéből a jobbnál jobb vidéki játékosokat (most csupán egy példát említünk: egyetlen Aranylabdásunk, Albert Flórián Hercegszántón született), de azért megszoktuk, hogy a klasszisok között fővárosi születésűeket is találtunk. A minden idők legjobb magyar labdarúgójának tartott Puskás Ferenc, a magyar válogatottban egyedüliként száznál többször pályára lépő (éppen tegnap posztomusz kitüntetett) Bozsik József, az Aranycsapat nagy csillagai közül Kocsis Sándor és Hidegkuti Nándor, a magyar élvonalban legtöbb gólt szerző Szusza Ferenc, az „örökös gólkirály″ Deák Ferenc (Bamba), a Ferencváros legnagyobb legendája, Sárosi György, vagy a válogatott első igazi korszakos egyénisége, Schlosser Imre fővárosi születésű, de még a hetvenes-nyolcvanas évek csillagai közül is többen (pld. Fazekas László, Törőcsik András, az ezüstcipős Fekete László, vagy éppen Détári Lajos) budapestiek.

Ilyen megközelítésből nézve talán szokatlan a vidéki dominancia, de ez egyáltalán nem baj (miért is volna az?). Hiszen a lényeg: legyen minél sikeresebb a magyar válogatott, az már teljesen mindegy, hogy a győzelmeket fővárosi vagy éppen vidéki születésű játékosokkal éri el.