Galaschek Péter a munkahelyén, a Puskás Arénában (Fotó: Magyar Nemzet)

Az ősangyalföldi Galaschek Péter Budán találta meg a boldogságot, a Déli pályaudvartól tizenöt perc alatt beér metróval a munkahelyére, a Puskás Arénába.

„Munka mindig van, néha több, aztán kevesebb. Főleg az elején volt nagyon húzós időszak. Gondoljon bele, ötvenkét évesen kezdtem vadonatúj területen, catering raktárvezetőként. Bár a raktárvezetésben voltak tapasztalataim, de soha nem vendéglátóztam – mondta jelenlegi munkájáról a Magyar Nemzetnek adott interjúban Galaschek Péter, a Vasas korábbi labdarúgója – Tavaly augusztusban egy gimnáziumi osztálytársam révén kerültem a Puskás Arénába. Az Európa-bajnokság sűrű időszak volt, mondanom sem kell, hogy egy csoportmeccset sem láttam a helyszínen. De felejthetetlen emlék marad így is. A Vasashoz visszatérve, feltétlenül írja le, hogy Markovits László klubelnök jóvoltából a Vasas örökös tagjának választottak, és a klubtól kapott legendakártyával be tudok menni a sta­dionba. Ez hatalmas előrelépés az eddigiekhez képest, amikor nekem kellett telefonálgatnom, hogy ha lehet, valaki vigyen be egy-egy meccsre. Nekem, aki 24 évet a Vasasban töltöttem. Most sokkal jobb a helyzet.”

Az egykori középpályás arról is beszélt, miért nem szeretné, hogy a fia labdarúgó legyen.

„Ha akarja és szereti, akkor csinálja. De nekem nem voltak jó tapasztalataim, és az utánpótlást látva nem túl biztató a helyzet. Bőven elég lenne kettő-három akadémia, és legyen nagyobb a verseny a gyerekek között. Nem tartom jónak, hogy kis túlzással minden utcasarkon van egy focisuli. De senkit sem akarok megbántani, mert a barátaim, korábbi csapattársaim közül Geress Zoltán és Mészöly Géza is vezet egy-egy focisulit. Miért nem egy helyre gyűjtjük az ügyes gyerekeket? Az akadémiák neveljenek már ki végre egy-egy épkézláb futballistát! Húsz éve erre várunk. Nem beszélve arról, hogy a gyerekek kilencven százaléka luxuskörülményekből kerül be a futballba. A szülők luxusautókkal fuvarozzák edzésre őket. Régen a gazdagok nézték és a szegények űzték, ma a szegények nézik és a gazdagok űzik a sportágat. Én nagyon kritikus vagyok a fiammal: ezerszer elmondtam neki, hogy nem érzem rajta a mindent elsöprő szorgalmat, ezért sem mondom, hogy áldozzunk be mindent a futballért. A mai fiatalok többségéből hiányzik az alázat.”

A kilencvenes években Galaschek Pétert éppen amiatt kritizáltak, hogy nem fut eleget a meccseken. Az interjúban reagált a korábbi kritikákra is.

„Hát persze, hogy bántott. Főleg amiatt, hogy ha tényleg ilyen lusta voltam, akkor miért játszottam 365 meccset az NB I-ben? Ha leírták volna, hogy az ország legtechnikásabb játékosa, aki mellesleg nem egy futógép, akkor azt elfogadtam volna. Na de így?! Egy idő után rájöttem, hogy az jön ezzel, aki nem ért hozzá. Mert ezek szerint mind a tizenöt edzőm hülye volt a futballhoz, aki berakott a csapatba. Elismerem, voltak látványos, „nem futós meccseim”, de azért néha odaértem a kapu elé.”

A teljes interjú – amelyben Galaschek részletesen is beszél pályafutásáról és a magánélete is szóba kerül – itt olvasható!