„A játékosként és trénerként felhalmozott tudás most állt össze”

– Bízott abban, hogy valaha megtalálja még egy ilyen kaliberű feladat?
– Az edző élete már csak olyan, hogy bármikor, bármilyen kihívással szembekerülhet, bár én Vecsésen mondjuk épp nem a Ferencvárosban gondolkodtam... Arról persze nem tettem le, hogy jut még nekem egy ehhez fogható feladat: akárhová is vetődtem, mindig ugyanúgy próbáltam dolgozni, ugyanúgy bizonyítani akartam, s úgy vélem, eredmények is kísérték a munkám.

– Mégis, a Détári név feltételezné, hogy sorra fogadja a jobbnál jobb ajánlatokat, ehhez képest a kurta honvédos korszakot leszámítva nem adatott meg önnek, hogy a csúcscsapatok bármelyikét is dirigálhassa. Mit gondol, miért kellett erre egy évtizedet várnia?
– Azt nem tudom, azt viszont igen: egyáltalán nem baj, hogy tíz évet dolgozhattam trénerként azelőtt, hogy a Fradi szakmai igazgatója lettem. Amikor véget ér egy – mondjuk úgy, diadalmasabb – játékoskarrier, az ember úgy gondolja, kisvártatva edzőként is hasonlóan nagy lesz és rövid időn belül megváltja a világot, aztán hamar kiderül, nem olyan egyszerű a szerepcsere. Szerintem most értem meg arra, hogy a Ferencváros szakvezetője legyek, a játékosként és trénerként felhalmozott tudás most állt össze. Kellett hozzá tíz esztendő a különböző kispadok mellett. Mindenütt tanultam valamit, a Budapest-bajnokságban és a válogatott edzőjeként is, s remélhetőleg már hibából is kevesebb akad. Ma már biztos nem cserélek indulatból, tudom, hogyan bánjak a játékosommal, ha kedvetlenebb, de a rutin megszerzéséhez el kellett telnie tíz évnek.

– Azzal azért tisztában van, hogy még mindig nem mindenki hisz önben? Hogy sokan úgy tartják, a kezdeti lendület, összpontosítás elmúlik, és hiába a kiváltságos helyzet, előbb vagy utóbb úgyis ellinkeskedi.
– Most ígérgessek? Amikor kineveztek is csak annyit mondtam, teszem a dolgom becsülettel. Nem akarok én senkinek megfelelni, bizonyítani persze annál inkább. A kétkedőknek is. Volt belőlük elég. Amikor szakmai igazgató lettem, elég sokan hitetlenkedtek, tudtam, csak az eredményekkel győzhetem meg az embereket. Annak örülök a legjobban, hogy sokakban már megváltozott a rólam kialakult kép.

– Menjünk kicsit „Vissza a jövőbe". Ha Dr. Emmett L. Brown időgépébe bekucorodhatna, és valamivel régebbi dátumot is bepötyöghetne a műszerfal szerkezetébe, hogyan döntene?
– Alighanem nyolcvannyolcat ütném be. Hogy nem igazolhattam oda, ahova én szerettem volna, máig tüske. Annál is inkább, mert konkrét ajánlattal állt elő a Barcelona, a Juventus és a Milan. Ha arra gondolok, hogy Albertnek, Benének, Tichynek nem adatott meg, hogy külföldre szerződjön, nekem pedig az addigi legfiatalabbként igen, nincs miért bánkódnom, csakhogy nem egy kellemes érzés a „mi lett volna, ha" örök kérdőjelével élni. Mert az a legrosszabb az egészben, hogy immár sosem derülhet ki, megálltam volna-e a helyem a Barcelonában vagy a Milanban? Lehet, hogy nem, de bizonyság nincs rá. Ha azt veszem, hogy a kilencvenkettes Eb miatt a Roberto Baggiót és Salvatore Schillacit is nélkülöző Juventusban játszhattam három meccset, amikor ugye kölcsönkértek egy túrára a Bolognától, és nem vallottam szégyent, lenne miért keseregnem...

– De vajon kinek a bűne, hogy Détári Lajos a magyar futball utolsó valódi klasszisa? Mégiscsak eltelt húsz év úgy, hogy a láthatáron sem akadt méltó utód.
– Két összetevőt muszáj megnevezni. Az egyik a nem jó menedzselés: nem biztos, hogy Liverpoolba kell eladni a tehetséget, előbb elég lenne Svájcba, ahonnan egy ugrás a Bundesliga, és aki ott is megfelel, Angliába, Spanyolországba vagy Olaszországba is elkerülhet. A másik a képzés. Sajnos skatulyázunk még mindig, nem akarunk egyéniségeket nevelni. Szép a Barca focija, de Messi vagy Iniesta zsenialitása nélkül mire mennének? A Real Madrid is félkarú óriás Cristiano Ronaldo nélkül, mi meg ott tartunk, hogy az edző rászól a kicsit többet dribliző fiatalra, hogy „ne cselezz". Így azért nehéz lesz.

A KEDDI NEMZETI SPORTBÓL AZT IS MEGTUDHATJA, HOGY DÉTÁRI LAJOS SIKERTÖRTÉNETKÉNT ÉRTÉKELI-E AZ ELMÚLT NÉGY HÓNAPJÁT!