Bánatos Bubu-búcsúztató

Mi viszont ezúttal ellenszegültünk akaratának. Úgy gondoltuk ugyanis, Balogh Judit van, pontosabban most már csak volt akkora egyénisége a magyar női kosárlabdaéletnek, hogy ne menjünk el szó nélkül karrierje befejezése mellett. Mert Bubu bejelentette, vége, és bár történt már ilyen, a jelek arra mutatnak, ez a döntés végleges, innen már nem lesz visszaút – igaz, Michael Jordan óta tudjuk, az ilyesfajta hírekkel csínján kell bánni, hiszen a sportág nagyembere kétszer is visszatért, miután hatalmas ünnepségsorozatok és könynyek közepette elbúcsúztatták.
Nem véletlenül hoztuk fel példának írásunkban a világ valaha volt legjobb kosárlabdázóját: olyan sok a párhuzam Balogh és Jordan pályafutásában, hogy azt nem lehet nem észrevenni. Először is mind a ketten ugyanazon a poszton szerepeltek, mindketten bedobók voltak. Na de milyen bedobók! Fantasztikus csuklójuktól, tempódobásaiktól és betöréseiktől – túlzás nélkül állíthatjuk – világszerte rettegtek az ellenfelek, egy az egyben képtelenség volt őket tartani, így aztán mindkettejük nevéhez számos elképesztő produkció fűződik. Akárcsak a chicagói 23-as, Balogh Bubu számára sem okozott gondot a legtöbb játékos számára álomhatárnak számító 40 pont túlszárnyalása, számtalan olyan mérkőzés volt, amelyen ezt megtette, hiába állítottak rá gondosan kiképzett piócákat.
Itt van például első nagy diadala, a nevelőegyesületével, a BEAC-Gépszevvel megszerzett 1990-es felnőtt bajnoki cím, amikor a kétfelvonásos aranycsata első mérkőzésén 46 pontot szórt, aztán a második összecsapáson megelégedett egy laza 38-assal, de így is legyőzték az egyetemisták 92–90-re az akkoriban még létező MTK-VM-et. Bajnok lett a BEAC, története során először és mindeddig utoljára, és bajnok lett Balogh Judit, pályafutása során először – de korántsem utoljára. További három alkalommal lett ugyanis aranyérmes itthon, de ezek a sikerek már ahhoz a csapathoz fűződtek, ahonnan a most 36. életévét taposó kiválóság visszavonult: a soproni GYSEV-hez. Tizenegy esztendeje, egyéves párizsi légióskodás után szerződött a hűség városába először, majd első gyermeke, Soraya-Bernadett megszületése után – akit állítólag 27 órás vajúdás után hozott világra – két városmajori és egy tarbes-i idényt követően 1997-ben lehorgonyzott a Lövérek alján.

Pécsi származás ide vagy oda, a GYSEV színeiben nagyon sok borsot tört szülővárosa együttese, a PVSK orra alá, példának okáért éppen a baranyaiak voltak az ellenfelek utolsó két bajnoki aranya megszerzésekor, az 1999-es és a 2002-es finálé megnyerésekor. Ekkor már ugyan nem negyvenesével szórta a pontokat, hanem csak húszasával-harmincasával, de hogy még a tavalyi sikerért is rengeteget tett, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Magyarországon az előző esztendő végén kilencedszer is őt választották az év kosárlabdázónőjének.
Sopronban tehát intézménynyé vált, a hírek szerint nemsokára vissza is vonultatják a hetes számú mezt, amelyben mindig is játszott – ő pedig ott telepedett le, egyre inkább úgy tűnik, hogy végleg. Immár készen áll ugyanis a kertes ház a Lövérekben, ahol két gyermekével lakik, a már tízesztendős kislánnyal, Sorayával, és a 2000-ben született kisfiával, Árminnal, akiknek nevelése már jó ideje kitölti élete kosárlabdán kívüli részét. Most minden energiáját a kicsiknek szentelheti, persze kérdés, hogyan tűri majd a passzivitást, hogyan viseli a labda hiányát egy olyan ember, akinek életét huszonöt esztendeje az edzések töltik ki. Ahogy az ebből az adatból is kiderül, Bubu tízévesen kezdett el kosárlabdázni, akkor kezdődött el a negyed évszázados karrier, és akkor fejeződött be a balettkarrier, amelynek azért szakadt vége, mert a táncosjelölt hirtelen túl nagyra nőtt. Végül 178 centiméternél állt meg a növésben, amivel a palánkok világában egyáltalán nem számított magasnak, a hiányzó centiket azonban pótolni tudta kitűnő technikájával és játékintelligenciájával.
Sokan talán még nem tudják, mit veszít a sportág azzal, hogy nem láthatjuk többet Balogh Juditot a parketten. Ô volt az utolsó mohikánok egyike, aki az egyre inkább erősportággá átalakuló kosárlabdát még a szó szoros értelmében játszotta, akinek csodálatos mozdulataiért érdemes volt végignézni egy rém unalmas meccset is. Bubu nem szerette a mostanában teljes mértékben teret nyert verekedős kosárlabdát, mert a játékvezetők egyre kevesebbszer fújtak személyi hibát, amikor védői már szinte a nadrágot is letépték róla. Amikor erről faggatták, mindig elmondta, hogy szerinte rossz irányba halad kedvenc játéka, mert az emberek nem azért járnak ki a csarnokokba, hogy pankrációt lássanak, hanem, hogy minél több szép megoldásnak legyenek tanúi, ehhez pedig pontgazdag találkozók kellenek.
Igaza van. De hát hogy is lehetne vitatkozni egy kétszeres Ronchetti-kupa-győztes, háromszoros Európa-bajnoki bronzérmes játékossal…?
Bocsánat, egykori játékossal. Biztosan eltart még egy ideig, mire a változást megszokjuk. Talán neki is, bár nem láthatunk bele a lelkivilágába.
Ezúton is: sok boldogságot a civil életben, Bubu!

Boksay Zsuzsa, egykori sokszoros válogatott játékos, a női válogatott másodedzője:
– Bubu fantasztikus játékos volt, akit szinte lehetetlenség volt megállítani. Tipikusan az a fajta kosaras, akinek, ha lekötötték az egyik kezét, akkor is bevágott húsz-huszonöt pontot. A védekezésben rendszerint kicsit lazsált, ám a támadásban bepótolt mindent. Az utánunk következő generációnak ő volt a vezére, szerintem, ha nincs a deréksérülése, akkor a WNBA-ben is fényes karriert futhatott volna be.

Rátgéber László, a PVSK vezetőedzője, a női válogatott szövetségi kapitánya:
– Nagyon nemes ellenfél volt, rendkívül gólerős játékos, akit, ha jobbra engedtek cselezni, gyakorlatilag bárki számára foghatatlannak bizonyult. Voltak időszakok, amikor Magyarország legjobb női kosarasa volt, a visszavonulása óriási veszteség a magyar sportnak. Kívánok neki minél boldogabb, sikeresebb aktív kosárlabda nélküli életet!

Petőné Nagy Dorottya, egykori sokszoros válogatott játékos, egykori csapattárs:
– Nagyon régóta ismerjük egymást, hiszen a serdülőválogatottól kezdve együtt játszottunk. Bubu extraklasszis játékos volt, és nagyon jó ember. Érdekes, hogy keveseket enged igazán közel magához, ám akinek megnyílik, azt nagyon tudja szeretni. Hihetetlenül jó tempóérzéke volt, egy-egyben majdhogynem verhetetlen, és mindig nyerni akart. Sokszor hallottam, hogy önző volt, nem passzolt, pedig ez nem igaz, nekem elhihetik.