Itt a szintlépés ideje! – Vincze Szabolcs jegyzete

Eltelt tíz év, és újra női kézilabda Európa-bajnokságot rendez hazánk, ezzel együtt pedig eljött az ideje annak is, hogy előrelépjen és jobb helyezést érjen el a Golovin Vla­gyimir vezette nemzeti csapat, mint az elmúlt világversenyeken, amelyeken rendre a tizedik hely környékén végeztünk. Leszámítva persze a párizsi olimpiát, ami már csak a tizenkét csapatos mezőny miatt is kilóg kicsit a sorból, mert talán könnyebb jó eredményt elérni, igaz, cserébe jóval nehezebb kijutni, és kétségkívül nagy fegyvertény, hogy a magyar csapatnak egymás után a második olimpián sikerült a legjobbak közé beküzdenie magát.

Ezúttal több jel is arra mutat, hogy reális cél lehet az első hatba kerülés a részben hazai rendezésű Eb-n, bár tény, hogy a norvég, francia, dán, svéd, holland ötös legalább egy lépéssel azért még mindig előttünk jár. Ellenük nyerni továbbra is bravúrnak számít, de ez a csapat már bizonyította, hogy még fontos meccseken sem lehetetlen. A hazai kontinensbajnokságokon ráadásul jól szoktunk szerepelni, 2004-ben bronzérmet szereztünk, 2014-ben pedig hatodikok lettünk, és azt mondják, a hagyomány kötelez.

De van itt más is. A létszámemelés mellett látni kell, hogy az európai mezőny kicsit felhígult, kiegyensúlyozottabb lett, és egy olimpia utáni Eb-re a nagycsapatok sem feltétlenül a legerősebb keretükkel utaznak, inkább kísérletezésre használják a tornát. Amit mi viszont nem engedhetünk meg magunknak, nekünk a legerősebb csapatunkkal kell kiállnunk, ami még akkor is igaz, ha Csíkos Luca és Tóth Nikolett révén Debrecenben két Eb-újoncot is avat az együttes.

És ennyi év után igenis eljött az ideje annak, hogy ez a – még mindig fiatal – keret szintet lépjen, még ha nincs is olyan vezéregyéniségünk, mint tíz és húsz évvel ezelőtt, de ne feledjük, ennek a magyar válogatottnak mindig is a csapategység volt a fő ereje. Összeállt az első sorunk, amelyben nemzetközi szintű játékosok is vannak, a szélsőinken kívül például Klujber Katrin és Vámos Petra, és talán már arra is tudunk majd figyelni, hogy ne járassuk csapágyasra őket, mint eddig, mert akkor a torna végére teljesen lemerülnek az elemeik. Láttunk már ilyet.

És végül ott a hazai pálya előnye és a szurkolók várakozása. Ha az elmúlt világversenyeken el is tudtuk fogadni a helyezést, és meg tudtunk vele barátkozni, most biztosan csalódásként élnénk meg, ha újra a tizedik hely környékén végeznénk. A »szintlépés« már nem csak jól hangzó szlogen vagy kicsit merész terv.

Elvárás lett.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!