Priskin után Linekerről, Shearerről, Simonról

ÍGY KOMMENTÁLNAK ŐK…
A szombat estét Watfordban Priskin Tamásnak és unokaöccsének szenteltük, majd beugrottunk a Mac’s-hez címzett pubba egy Tetley’s sörre. Az egyből persze kettő lett, kilenc órára már sírig tartó barátságot kötöttünk egy hetvenkét éves úrral, aki sajátos koktélban – limonádé ginnel hígítva – utazott. Amikor megtudta, honnan érkeztünk, az első mondata a következő volt: „We let you down in 1956 – cserben hagytunk benneteket 1956-ban…”

Hátborzongató, hogy egy watfordi kocsmában ez az első gondolata egy idős angolnak, amikor Magyarország kerül szóba…

Szállodánkban már javában ment a BBC esti futball-összefoglalója, parádés kommentátori szereposztással: a kerekasztal-beszélgetést Gary Lineker vezette, s akik felelgettek neki, szintén nem a megye kettőben kergették a labdát: Mark Lawrenson, a nyolcvanas évek Liverpooljának csillaga, s persze a 2005 nyarán visszavonult, ekként a mai játékosok kilencvenkilenc százalékát a pályáról ismerő Alan Shearer. Utóbbi a Premiership történetének legeredményesebb labdarúgója 260 góljával – rajta kívül senki nem érte el még a kétszázas határt sem!

Szóval, a Lineker, Lawrenson, Shearer trió maga a tökély: visszafogottak, nem próbálnak előtérbe tolakodni, nem érzik úgy, hogy fontosabbak lennének, mint maga a játék, ráadásul mindig fején találják a szöget.

Vegyük például a Middlesbrough Arsenal meccset. Senderos kiállításánál teljes joggal állapították meg, hogy a svájci centerhalf még jóval a tizenhatoson kívül kezdte meg a ’Boro csatárának lerántását, így a tizenegyes nem volt jogos, szabadrúgásnak kellett volna következnie.

A másik kritikus pont az Ágyúsok egyenlítő gólja volt, amely előtt Jens Lehmann kilépett a tizenhatoson kívülre. A ’Boro játékosai reklamáltak is, de nem volt igazuk: ugyan a német kapus lába a vonalon kívül volt, de a labda még bőven belül.

Márpedig a futballban ez számít…

---

SIMONRÓL…
Simon mindent tud. Tisztes foglakozását nézve régész, amúgy régi barát és nagy futballtudor. Amikor megérkeztünk hozzá Londonba, máris sorolta, mit játszottak a hétvégén a magyarok, véleménye volt Gera Zoltán átigazolási hercehurcájáról, örült, hogy Tímár Krisztián eredményes volt a Plymouthban. Hatalmas Lincoln City rajongó, öt mérföldnyire született a várostól, onnan ez a kötődés. Fordulók idején először azt nézi meg, milyen eredménnyel zárt a Lincoln City, utána jöhet a Premiere League, ott is elsősorban a Manchester City, mert amikor még kölyök volt, megfogta a csapat szép, csíkos meze.

Egy ideje azonban a magyarokat is figyeli, bár igaz, csak azokról tud bármit is mondani, akik rendszeresen játszanak. Szerinte Gera Zoltán a legnagyobb sztár, de imádja Király Gábort a szürke nadrágjával, és olvasta, a Plymouthban szerepel egy ragyogó futballista, akit Buzsáky Ákosnak hívnak.

A legtöbbet azonban Puskás Ferencről tud. Meséli, az angol lapok és televíziós csatornák rengeteget írtak róla, amikor novemberben elhunyt, és a hír megdöbbentette a briteket, akik nemcsak tisztelték, hanem szerették is őt. Okot nem tud mondani, csak annyit, hogy bizonyára szeretni való ember volt, és ennél többet mi sem tudunk erről mondani.

Mintegy két órán keresztül beszélgettünk, ami csupán azért maga a csoda, mert ki hinné, hogy a futball őshazájában, ott, ahol a világ talán legerősebb bajnoksága zajlik hétről hétre, találhatunk bárkit is, aki nem Rooney-ról, Lampardról vagy Gerrardról áradozik, hanem magyarokról.

Persze, Puskás Ferenc nimbuszát nem lehet összehasonlítani a most itt játszó magyarokról csörgedező hírekkel, de mi most ennyi dicsőséggel is beérjük.
Sajnos, nincs is más választásunk.