Vízilabda: „Ez most tényleg fáj” ‒ Köszönjük, Tibor!

LeShow története:

Majd' húsz éve... 2001 tavasza, kellemes idő, ösztöndíjaink végtelen vége: Rómából hazafelé, repülőtér. Valamiért nagyon kevés utas. Olyan érzésem van, mintha csak hárman lennénk. Az a harmadik egy megkérdőjelezhetetlenül szimpatikus, laza öltözetű, napszemüveges, könnyed mozgású, érzékeny eleganciájú férfi. Felismerjük. Mert az a harmadik egy ikon, aki épp szintén hazafelé tart. Csak egy majdhogynem üres sporttáska van nála, sötétkék, vízilabdás logóval. Én másodmagammal vitába kerülök (két kilogrammnyi túlsúly miatt) egy végig olaszul fontoskodó reptéri tiszttel. Vagy sok pénzt fizetünk felárként, vagy nem enged felszállnunk a gépre. Tisztán érződik: nincs jobb dolga, kiélvezi hát percnyi hatalmát.

Az a harmadik ekkor odalép, köszön, majd tőlünk magyarul, a tiszttől olaszul kérdezi, mi a pontos probléma, tudna-e esetleg segíteni. (Látom, hogy a tiszt nem ismeri fel.) Felajánlja, hogy az egyik táskánkat írják az ő nevére, hisz neki csupán egy kézipoggyásza van. A fölényeskedő vámszedő tekintete ekkor megtörik, pillanatnyi hallgatás, majd közli, hogy azt „neeem” lehet, majd ‒ miután mindhárman kérdőn nézünk rá ‒ tovább erősködik olaszul, hogy mert az nem lenne jogos. De hát nagyon kevés lesz a gépen az utas, így a csomag is, csak elosztás, csak emberség kérdése, gáláns matematika, akár valamit át is pakolhatunk, érvelünk neki, miközben fogy az idő az indulásig. Ám a kufár hajthatatlan. Aztán azt kérdezi tőle az a harmadik, hogy ha ráfizetünk, akkor már nem számít a gépnek az a két kilogramm túlsúly? Erre a kalmár már csak azt nyögi oda, hogy „nos”... Igen: akkor már nem.

Csakhogy az a „nos”, az magyarul hagyja el a száját. Ekkor az a harmadik, a példakép velünk együtt megdöbben. Látom, ahogy a tekintete az alkalmazott szíve fölötti névjegyre téved, majd elképedve azt kérdi tőle: „Maga magyar?” „Persze” ‒ vágja rá az egyenruhás. Az a harmadik, a bajnok pedig csupán ennyit válaszol visszafogottan: „Szégyellje magát.” Aztán odafordul hozzánk, és azt mondja: „Ez most fáj. ‒ Gyertek, menjünk innen kicsit távolabb!”

(Otthagyjuk az ellenőrt, akinek ma is emlékszem jelentéktelen nevére.) Egy padhoz megyünk, ahol az a harmadik, a hős ‒ mielőtt leülnénk ‒ kezet nyújt, hogy bemutatkozzon, de mielőtt megtehetné, azt mondom neki halkan: „Köszönjük, Tibor!” Őszinte meglepettséggel mosolyodik el, és miközben kezet fogunk, csak annyit mond: „Igen, szia, Benedek Tibor vagyok.”