Nem szakasz, mégis kihívás

Váratlan szünnap a Dakaron. Az egyik oka nyilvánvalóan az, hogy az előrejelzések szerint szerda reggelre még nagyobb ködöt vártak, mint kedden volt, s a mentőhelikopterek már akkor is csak nehezen tudtak felszállni – így jócskán el kellett halasztani a rajtot. A másik ok alighanem az, hogy sötétedéskor a mezőnyből rengetegen kint „homokoztak” a dűnék között, s ha az eredetileg tervezett maratoni szakasszal kell folytatniuk a száguldást, alighanem felkötötték volna magukat. Vagy egyszerűen csak nem tudták volna folytatni a küzdelmet.

Pedig ha már eddig eljutottak… De nézzük, hogyan is jutottak el idáig a magyarok, hiszen történetünket velük kapcsolatban ott fejeztük be, hogy lapzártánkig, vagyis magyar idő szerint este fél tizenegyig egyikük sem érte el a tábort.

A dűnék között Dési János rettentően koncentrált

Az első fecske Dési János volt – a motorosnak helyzeti előnye van ebből szempontból, hiszen mivel honfitársainál jóval korábban rajtol, majdnem törvényszerű, hogy hamarabb is fejezi be a szakaszt. Nos, a copiapói után azért nem lehetett volna vele madarat fogatni. De talán még egy csigát se, annyira fáradt volt. Csak ült magába roskadva kempingszékében, és azon búslakodott, hogy kihagyott egy ellenőrző pontot, s emiatt alighanem hatórás büntetés vár rá. A dűnék között annyira koncentrált, hogy ne essen és ne akadjon el, hogy nem vette észre, mit jelez a GPS. „Tartottam tőle, hogy rám sötétedik, ezért húztam a gázt, mintha valaki üldözne – mondta Dési. – Üldözött is – a balszerencse. Utálom magam, amiért kihagytam azt a GPS-pontot…” A csapat persze nem hagyta sokáig tépelődni a motorost, szerelője nemes egyszerűséggel kijelentette, nem engedi, hogy ilyen apróság visszavesse, hiszen ezen a pokoli versenyen a legfontosabb a célba érkezés.

Désinek talán igen, a Palik László, Darázsi Gábor kettős számára azonban már jóval nagyobb tétje van a viadalnak. Nemcsak hogy a top tízben végezhetnek, ami még soha egyetlen magyarnak sem sikerült (az eddigi legjobb eredmény is az övék – 18. hely még 2005-ből), hanem bizonyíthatják mindenkinek, hogy igenis a világ élmezőnyéhez tartoznak, már közvetlenül a gyári versenyzők mögött a helyük.

Liszi László és Fenesi József pechszériában szenved

Ha a Buenos Aires-i rajt előtt azt mondják nekik, hogy a legjobb húszban lesznek, alighanem szó nélkül aláírták volna, most pedig a legjobb tízben vannak. Elképesztő eredmény, főleg, ha figyelembe vesszük, milyen nagy különbségek vannak a gyári és nem gyári versenyzők között. (A pilóta nyilatkozatát keretes írásunkban olvashatják.)

Szalay Balázzsal és Bunkoczi Lászlóval kapcsolatban a legjobb hír, hogy most már papírjuk van arról, hogy eltörölték a néhány nappal ezelőtti büntetésüket, amelyet két GPS-pont kihagyása miatt kaptak, s amely abból a szempontból nem volt jogos, hogy annak, aki egyáltalán nem teljesítette az ominózus szakaszt, így kevesebb volt az összideje, mint Szalayéknak, akik beértek a célba. Ennek köszönhetően az összetettben is jóval előrébb kerültek (hivatalos eredményüket lapzártánkig nem közölték), pedig a keddi szakaszon eltört a kormányösszekötőjük, és volt egy kisebb eltévedésük is. Nekik nem jött jól a szakasz törlése, a pilóta azonban megérti, miért volt rá szükség. „A rendezőknek sokat kell improvizálniuk, de megértem őket, hiszen ha a helikopterek nem tudnak felszállni, nem lehet szakaszt rendezni. Vagy ha megrendeznék, a mezőny nem érne át időben Argentínába” – mondta Szalay.

A legnehezebb dolga ezen a napon is a Liszi László, Fenesi József kettősnek volt – aki azt mondja, hogy a Mitsubishi-párosnak sima Dakarja van, hazudik. Először egymás utáni két napon a kormányszervó ment tönkre, kedden pedig a turbócső repedt el. Javítottak, haladtak, megint szereltek, megint haladtak, s közben szépen lassan rájuk esteledett a sivatagban – s ezt még a legádázabb ellenségének sem kívánja az ember. Mert a dűnék világosban is becsapósak, lámpafénynél meg aztán végképp. Lisziék az ötös ellenőrző pontig sikeresen eljutottak, s a szerviz kezelésbe vette az autót, így folytatják a versenyt.

A Szaller Zoltán, Pócsik László, Csitári Tibor alkotta kamionos egység továbbra is menetel – bár a pilóta nem így érzi. Az eredményre (lapzártakor 7. hely az összetettben, első a kategóriában!) nem lehet panasza, és nincs is, viszont kétségtelen tény, a legtöbb pálya nem éppen kamionbarát. „Volt olyan út, amelyen az egyik kerék karistolta a sziklafalat, a másik pedig szórta le a követ a szakadékba. Nem volt megnyugtató érzés. De a dűnéken nincs baj, azt jól bírja a kicsike, már csak meg kellene tartani a helyezésünket…” – mondta Szaller, aki azok közé tartozott, akik még kora este elérték a tábort.

Nem voltak túl sokan.

Akik pedig szenvedtek a pályán, biztosan örültek, hogy szerdán „csak” a hegyeken kellett átkelni, de a Cordillerák megmászása is okozott azért gondokat. Láttunk motorost az út szélén, aki úgy, ahogy volt, sisakostól aludt KTMje árnyékában, a nyakvédőtől le sem ért a feje a földre, más szédelegve kért pirulát fejfájás ellen, s megint más egyszerűen csak azt érezte, hogy nincs teljesen százszázalékos állapotban. „Ha ti jól vagytok, adhatnátok kölcsön egy kis oxigént” – jegyzi meg Palik László viccesen, de azért minden viccnek a fele komoly… Hazudik, aki azt mondja, nem kapkodott levegő után.

Szalay Balázs navigátora, Bunkoczi László sem volt éppen jó állapotban, kóválygott a hegyek közül előbukkanó gyönyörű tó körül, miközben pilótájának kutya baja, sem volt sőt meglepte, hogy 4400 méter magasan van. Mindenkire más-más hatással van a magaslat…

A Dakaron nagyon fontos a fair play szelleme

Erre felkészülve az út szélén több menedékház áll – ezekben mindig van étel és víz annak, aki bajba kerül, s egy gomb, amellyel telefonkapcsolatot létesíthet a mentőkkel. Akik kénytelenek igénybe venni a szolgáltatást, cserébe mindig otthagynak valamit. Egy takarót, egy vastag pulóvert, bármit, ami máskor másvalaki hasznára lehet…

Azért is fontos ezt megemlíteni, mert megegyezik a Dakar-rali szellemiségével. Itt a segítségnyújtás alapkövetelmény, hiszen akár már másnap szükség lehet a viszonzásra. A hirtelen jött szünnap egyébként arra is jó, hogy előkerüljenek az el nem mondott sztorik, az egyik legmegrázóbb például a chilei Carlo de Gavardóé, aki kiváló motorosból lett autóversenyző, csakúgy, mint a navigátora, Jean Brucy. (Néhány éve mindketten nyertek szakaszokat a Dakaron.) Szóval néhány nappal ezelőtt, már sötétben jöttek ki az egyik szelektívről, amikor az út szélén megláttak egy motorost – összegömbölyödve a totálisan összetört versenygépe mellett.

Semmi értelmeset nem lehetett kiszedni belőle, fogvacogva csak azt hajtogatta: „Nem akarok itt meghalni, nem akarok itt meghalni…” Mit tehettek volna? Felnyitották a Buggy motorháztetejét, és a meleg motortérbe fektették a férfit, hogy egy kicsit összeszedje magát. Aztán száraz ruhát adtak rá, s mivel nem akarták sorsára hagyni, beültették a navigátorülésbe. A „jobb egy” valódi tulajdonosa pedig a bukócsőbe kapaszkodva állt a küszöbön, egészen a célig… Fair play díjas cselekedett, s ilyenből számtalan van a Dakaron.