Mindennapi hiány

Láttam egy képet önről, amely a pekingi olimpián készült. A parton majdnem kiugrott a bőréből...Láttam egy képet önről, amely a pekingi olimpián készült. A parton majdnem kiugrott a bőréből...

Pedig soha életemben nem ugráltam. Még a győzelmek után sem. De most valahogy kitört belőlem. Az örömmel együtt ezzel az ugrással kijött belőlem minden feszültség, minden keserűség – emlékszik vissza Ludasi Róbert. – Az a típusú ember vagyok, aki nem az adott pillanatban, hanem sokkal később tudja megélni mindazt, ami történt. Pekingben azonban ugrottam. De azért nem bújtam ki teljesen a bőrömből, hiszen a lényeget ezúttal is csak később, valójában csak itthon tudtam felfogni, megélni.

Pedig, gondolom, kapott elég kézfogást, ölelést és SMS-t a pekingi napok során is.

Kaptam. Még olyanoktól is, akiket nem ismertem. Megszerezték a számomat, és írtak, írtak, írtak, hogy mennyit jelentett nekik ez a bronzérem, hogy mennyire megkönnyezték Gyuriék döntőjét. Nagyon megható volt.

Ön is sírt?

Erősen kellett tartanom magam.

Ahogyan az olimpiát megelőző hetekben is. El lehet mondani, hogy milyen utat járt be?

Nem. Ha visszanézek, és belegondolok abba, hogy honnan indultunk... Még most is előttem van az a pillanat, amikor Koló halála után arról beszélgettünk Gyurival: hogy jövünk ahhoz, hogy egyáltalán a folytatásról gondolkodjunk?! Aztán az érzés, hogy Koló emléke miatt meg kell tennünk... És az is, amikor Kiss Tamásnak azt mondtam: nem Kolót kell helyettesítenie. Őt senki sem pótolhatja.

Ön hogy tudott ennek a munkának nekifogni?

Úgy, hogy hittem benne. Éreztem, hogy Tamás képes lesz alkalmazkodni Gyurihoz, és ezt alá is támasztották az első edzések. Aztán elfogott bennünket egyfajta lelkesedés, és rájöttünk, hogy a munka, valamint ez a magasztos odaadás gyógyírt jelentett mindannyiunk számára. Az edzések alapján láttuk, hogy működik, jól ment a hajó, de nem ujjongtunk, és nem mondtunk ki semmit. Talán csak félszavakat, amelyek meggyőztek, biztattak, megnyugtattak bennünket. Aztán Pekingben minden a visszájára fordult. Nem sikerült az átállás, minden rosszul sült el az edzéseken, és két nappal a rajt előtt egyszer csak megláttam Kozmann Gyuri üveges tekintetét. Teljesen máshol járt. Akkor úgy éreztem, elúszott minden. Az előfutam után bevallotta, hogy miatta ment rosszul a hajó, nem volt elég motivált. Aztán jött a középfutam, amelyben nagyon ígéretesen lapátoltak, és ez mindannyiunk számára vízválasztó volt.

Mit mondott nekik a döntő előtt?

Nem akartam feleslegesen terheket pakolni a vállukra, Gyurinak csak annyit mondtam: Te már sok döntőt megvívtál életedben, tudod, mit kell tenned, megcsinálod... És megcsinálta. Hihetetlenül okosan versenyeztek Tamással.

Sokan gondolják úgy, hogy ezzel a bronzzal Kozmann Gyuri felnőtt Koló nagyságához.

Koló mindannyiunk számára pótolhatatlan. De Kozmann Gyuri valóban megmutatta a világnak, hogy elképesztően nagy kenus.

És ezzel itt a vége?

Remélem, nem. Bár az olimpia után nagyjából ezt lehetett kivenni Kozmann Gyuri szavaiból, s ezt tiszteletben kell tartanom. Sok szurkoló, szakember kérlelt, hogy győzzem meg arról, van értelme a folytatásnak, hiszen még csak harmincéves... De ezt neki kell éreznie, én semmit sem akarok erőltetni.

Gondolkodott már a saját jövőjén?

Már Koló halálakor tudtam, hogy új időszámítás kezdődik az életemben. Ez azóta csak erősödött bennem. Az olimpia után lementem Csepelre, az egyesületbe, rendezgettem a papírokat, intéztem a klub dolgait, tettemvettem. Megtartottam az edzést a maratoni világbajnokságra készülő versenyzőimnek, a főiskolásoknak. Szóval elvileg benne vagyok a körforgásban, érdekelve vagyok.

Csak testben vagy lélekben is?

Próbálok egész ember lenni. Az elmúlt hetekben-hónapokban a sors hihetetlen hullámokat kavart az életemben, sokat veszítettem... Még ma is bennem él Koló hiánya. Tudja, ennek az új párosnak a felkészítése ismét feladatot adott. És tudtunk érte lelkesedni! Hittünk benne, mert éreztük, Koló is így akarná. Hogy most mi következik? Nem tudom. Egyelőre széttárom a karomat, és nézek magam elé. Nem vagyok lemondó, engem nem ilyen fából faragtak. Tudja, biztosra veszem, hogy azt senki sem tudná végigcsinálni, amit én az elmúlt hetek során. De hogy most mi következik… Várok. Az élet majd meghozza az újabb nagy feladatot.